Ó, hát ez szuper. Még el sem kezdődött szinte az iskola, máris lehetőségünk van kikapcsolódni. 
Elvégre a szeptember vége még csak piskóta ahhoz képest, ami a diákokra vár: az egész gépezet még be sem melegedett teljesen. Vajon ezért tervezték mostanra azt az olaszországi síutat? 
Lucas mélyet sóhajtott, fáradtan hátradőlt a fotelban. Több volt, mint furcsa olvasni Gillian gondolatait: megrázó és eleven, tudván, hogy ez a Gillian már az a lány, aki tudja, hogy mit fog magával tenni. Már azután nekiállt olvasni, hogy Lizzie elment és megebédeltek: a találkozót későbbre halasztotta, de azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy nem megy el. A hír letaglózta. 
Először nemet akartam mondani, mert kinek van kedve három napra belemártózni az így is közeledő télbe? De Lizzie végül rávett - bár részéről csak azért lett igen, mert jöttek a felsőbb évfolyamosok közül is -, és napról napra jobban vártam a szeptember huszonkettedikét. Mennyivel másképp álltam volna hozzá, hogyha látom a jövőt! Ha látom, hogy veled hoz össze a sors, drága Lucas. Akkor valószínűleg kiugrok a bőrömből, és minden napot már az elején veled töltök. 
De lehet, hogy jobb volt ez így, nem? Izgalmas utólag belegondolni, hogy nem tudtam, mik várnak rám, hogy ez nem szimplán egy síelés lesz a sok közül. Nyilván az olasz hegyekbe nem tudlak elkalauzolni újra, csak képzeletben, de vess egy pillantást a D1-re. Bizony, a JFK-t jelöli. Nem tudom, Lizzie elmondta-e, hogy elmenned a helyszínekre nem kötelező, viszont ha jobb betekintést szeretnél, azért nem árt. És én biztos vagyok benne, hogy te jobbat szeretnél. 
Lucas csak azért ment, mert imádott síelni, és mert a barátai amúgy sem hagyták volna, hogy otthon üljön. Nem tervezett semmit: csak nézni a havas tájat, forralt bort inni és száguldozni a lejtőn... nem kalkulált bele senkit. De ettől még ugyanolyan gyönyörű volt. Látta, hogy odakint lejjebb csitul az eső, úgyhogy felhúzta Timbaland cipőjét, fekete bőrdzsekijét a karhajlatába akasztotta, és elindult otthonról. Az anyja a nappaliban tévézett, valóságos műsor megszállott volt. 
- Elugrok Mike-hoz, hamarosan jövök, oké? 
- Érj haza, mire apád jön! Tudod, hogy ma van a szülinapja.
Te jó ég, a szülinap. Teljesen megfeledkezett a rokonságról és arról a néhány barátról, akik jönni fognak, ráadásul még ajándékot sem vett - ez a mai igen kacskaringós napnak ígérkezett, ami az érzelmeket illette. 
- Persze - megcsókolta a homlokát, majd kiviharzott a háztömbből. Odakint elég párás volt a levegő, úgyhogy nem volt szükség a kabátra, csak bedobta a kék Mustang anyósülésére, és beindította a motort. Sétálni akart, de délután két óra volt, és a szülinap tetejében nem volt sok ideje. Mióta Gillian meghalt, ez volt az egyetlen kikapcsolódása: a vezetés. Az anyja sokszor aggódott érte az utakon, de végtére mindkét szülője megértette, hogy neki erre van szüksége ahhoz, hogy kicsit elterelje a gondolatait. Egyszer egészen Philadelphia pereméig elvezetett, csak bámulta a tájat és a városokat halk zenével és egészen szép gondolatokkal. Ha ez nem lett volna, már biztosan beleőrül. 
A reptéren hemzsegtek az emberek, észrevétlenül sétált be a többiekkel együtt. Leült az egyik üres kék székre, balra fent az induló járatok és időpontok, előtte tökéletes kilátás nyílt a még bent álló repülőkre. 
Ötvenöten mentünk, ami azért elég jó átlag, tekintve, hogy Brooklynban nem szokás síelni. Akárhányszor a reptéren jártam (ami három alkalmat jelent), elkapott az a varázslatos érzés: a JFK az újrakezdést jelentette. Az emberek jöttek és mentek, valami felsőbbrendű kering a levegőben, a sikeresség szikrája pattogzik. 
Lucas balra pillantott, és ismét felötlött benne a kép, ahogy ő, Mike, Tyler, Sean, Casper és Charlie a sporttáskájukkal a vállukon besétálnak, a nap még ébredezőn világít be az óriási ablakon. Hol arról beszéltek, hogy mit fognak csinálni, hol a csajokról - ez a téma azért többször röppent fel, még emlékezett azokra a lányokra, akik azért szépen odaverődtek hozzájuk, és tudta, hogy titokban a többiek már azt tervezték, hogy ez a kiruccanás nem csak a síelés miatt lesz felejthetetlen. Lucas ugyan egyáltalán nem utasította el a lányok társaságát, de ismerte őket annyira, hogy ne vegye komolyan a közeledésüket. Látta Gilliant, ahogy másokkal beszélget: haja magas lófarokban egy masnis gumival, sima fekete dzsekit viselt sötétkék csőfarmerral és egy virágmintás cipőt. Akkor még nem fordított rá komolyabb figyelmet, csak tudta, hogy létezik és kész. 
Volt olyan ember a suliban, aki nem ismert téged? Talán én. Persze tudtam a keresztneved, de mivel valahogy soha sem voltam olyan, mint a többi lány, nem érdekeltél különösebben. Csak egy fiú voltál a másik osztályból. 
- Hihetetlen, mennyire passzoltunk - mormogta Lucas az állát dörzsölve. 
A második naptól többet reméltem, mint az elsőtől, a repülőút ugyanis borzasztóan lefárasztott. Te is tudod, milyen érzés síelni, ugye? Miközben látod a közelben magasodó hegyeket, és csak siklasz, siklasz, az arcodat vágja a hideg, a hó ropog a léced alatt... én olyankor úgy érzem, szabad vagyok. Mikor Lizzie és én megálltunk a pálya felénél, hogy gyönyörködjünk az egészben, azt mondtam neki, hogy nem szeretnék többé elmenni erről a helyről. Belegondoltam, itt milyen hangulatos lehet a karácsony, és szinte beleborzongtam. 
A helyzet furcsa fintora, hogy nekem pont akkor, pont ott és pont annyi időre kellett megállnom. Odébb húzódtam én, de már későn, és te szó szerint legurultál a lejtőn. Ne mentegetőzz! :) Az én hibám volt, mert nem kapcsoltam elég gyorsan - mondtam már, hogy olykor képes vagyok belefeledkezni egy másik világba, vagy ezt tapasztaltad is? A szám elé kaptam a kezem, mikor láttam, hogy nem mozdultál, és az az alig fél perc nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Akkor már biztos voltam benne, hogy óriási bajt okoztam neked, és hogy én miután átöltöztem, repülhetek vissza Brooklynba. Gyorsan lecsatoltam a lécet, és abban a hajócipőben odarohantam hozzád, egészen addig hajoltam feletted, míg ki nem nyitottad a szemed. 
A szemed, ami egy másodperc alatt elnyelt. 
Csak egy kicsit ütötte be a fejét esés közben, de a látványért már megérte. Ott volt Gillian, haja súrolta a narancssárga-fehér kabátját, mandulavágású kék szemei és eperszínű ajkai kétségbeesetten meredtek rá, aztán picit lehunyta, láthatóan megkönnyebbült. Kicsit még forgott vele a világ, de majdhogynem elfeledkezett arról, hogy gyakorlatilag a hóban fekszik. 
A legelső párbeszédünket harminc évvel később is fel tudtam volna idézni: 
- Hogyan történt? - kérdezted te. Megnyugtató volt, hogy a hangod se nem kába, se nem instabil. 
- Legurultál, mert nem álltam odébb. Hála Istennek, hogy nem lett nagyobb baj! Ne haragudj. 
Egy percre sem tudott volna. 
Mr. Stewart az orrodra kötötte, hogy holnapután reggelig már nem jöhetsz ki síelni, és ha hányingerre panaszkodsz, azonnal szólj az ügyeletes orvosnak.Te ugyan azt mondtad, hogy saját hibádból történt, ami ellen védekeztem volna is, de a minimum az volt, hogy segítek neked lábadozni. Már én sem mentem ki síelni, egyszerűen nem éreztem jogosnak, inkább úgy döntöttem, hogy míg a szobatársaid az esti síelésen vesznek részt, én bemegyek hozzád. Kínosan éreztem magam, mert nem akartam, hogy így töltsd el az utolsó napod. 
- Szia - köszönt először ő. Kezében egy doboz volt. - Nem zavarok? 
- Nem, dehogy. Ülj csak le. 
Lucas az ágyon feküdt, a telefonját nyomkodta, de ahogy Gillian belépett, le is tette. Bézs színű pulóvert viselt egy latexnadrággal, haja a délutánhoz híven kibontva. Nem is értette, eddig hogy nem vette észre, milyen igézően szép. Mielőtt leült volna, a dobozt letette az éjjeliszekrényre. 
- Szeretnék bocsánatot kérni a maiért. Én... - nagy levegőt vett. - Nem is tudom, hol járt az eszem. Hoztam fájdalomcsillapítót, de ez növényi eredetű, szóval nem károsít. 
Legszívesebben megölelte volna, ehelyett csak lassan megrázta a fejét. Biztatóan nézett a szemeibe, hiszen tényleg nem haragudott rá. 
- Én tényleg nem vagyok mérges, és amúgy is, az én hibám, későn szóltam. Amúgy Lucas vagyok, Lucas Ross. 
Gillian szája angyali mosolyra húzódott. 
- Gillian Northman - kezet fogtak, az érintése áramütésként hatott rá. - Legalább jobban vagy? 
- Semmi bajom, egyszerűen csak elfáradtam. Egy éve nem síeltem. 
Még magamnak is féltem bevallani, hogy valahol jó érzéssel töltött el, hogy így jártál. Az első este után, hogy meglátogattalak, már nem is bántam, hogy nem síeltem tovább, csak szemlélődtem, egy nap elég volt ahhoz, hogy szeressek a társaságodban lenni. Bár eleinte csak felszínesebb dolgokról beszélgettünk, nehezen takartam a zavarom abból adódóan, hogy nem volt elég a külsőd, még aranyos is vagy. A sors olykor megmosolyogtatott, például most is. Elvégre melyikünk számított erre? Amit pozitívumként ragadtam ki az életből, hogy soha nem tudhatod, hová kötsz ki, épp ezért nem szabad annyira előre tervezni. Örülök, hogy nem tudtam meg már a suliban a jövőt, örülök, hogy úgy éltük az életünket, hogy nem tudunk egymásról. Így szinte fájdalmasan édes volt a találkozásunk. 
Mikor azonban eljött az utolsó nap, titokban belém költözött egy kis félelem, mert nem nagyon hittem, hogy a kapcsolatunk ennél jobban kiterjedhet. Magamba tápláltam, hogy ez az egész csak azért jött létre, mert tartoztam neked, és már nem lenne okom csak úgy odasétálni hozzád a folyosón, vagy becsöngetni a házatok csengőjén. 
Lucas ugyanígy érzett, legszívesebben a végtelenségig húzta volna azokat az olaszországi pillanatokat. A hangosbemondó épp most tájékoztatta, hogy a Londonba tartók szedelődzködjenek. 
Mámorosság lett úrrá rajtam, mikor kiderült, hogy te is így gondolod. Nem akartam beleképzelni többet a törődésbe és nevetésekbe, mint ami, de nem tehetek róla, te voltál az egyetlen, akivel ezt a szabályt nem tudtam betartani. A szívem és az agyam is többet akart, s ezt pláne akkor nem tudtam titkolni, mikor egyedül maradtam a gondolataimmal. Olykor a vágyak teljesülnek, és ez egy ilyen vágy volt. 
De mi van, ha mégsem? Akkor nem megyek át annyi mindenen, nem tapasztalok meg annyi mindent... és talán ez sem történik meg. Most nem tartod a kezedben ezt a naplót. Viszont valószínű, hogyha másmilyen úton is, de megtörtént volna. Néha szívesen odaállnék a sors elé, és megkérdezném, hogy mi alapján szortíroz? Ő már tudta, hogy velem ez fog történni, és azt is tudta, hogy a kapcsolatunk hová vezet majd? 
Ha igen, akkor kapja be. 
Három sor üresen maradt, s ez azt jelentette, hogy Gillian-nek mára ennyi mondanivalója volt. A síelés gyönyörű emlékeket idézett fel Lucasban. csak még kézzelfoghatóbban élt benne Gillian - bár így sem telt el óra, hogy ne gondolt volna rá. Míg eddig nem álmodott, az elmúlt egy hónapban majdnem mindennap, és kivétel nélkül Gillian volt a főszereplő: legszívesebben visszatekerte volna az időt, magához ölelte volna, és addig tartotta volna a karjaiban, míg az egész rémálom szerte nem foszlik. Bármit megtett volna, csak hogy minden olyan legyen, mint régebben. Fájdalmasan sajgást érzett a mellkasában milliomodjára, ahogy a jeges valóság a grabancánál fogva meríti a víz alá, aztán pár másodpercnyi lélegzetvételre kiveszi. Nagyot sóhajtott, majd felállt, és kislattyogott a repülőtérről. 

Lizzie szemei nagyon nehezen nyíltak ki szombat reggelre virradóan, a kint honoló szürke fény erősen világította meg a szobát. Az éjjeliszekrényen lévő telefonjáért nyúlt: az óra negyed tizenegyet mutatott. Lizzie valósággal kipattant az ágyból, lezuhanyzott, majd a komor időjárásra tekintettel felkapott egy vékonyabb latexnadrágot és egy U nyakú kék blúzt, haját hosszadalmasan fésülte, két napja ugyanis nem fordított rá szinte semmilyen figyelmet. Hevesen dobbanó szívvel nézett az íróasztalán heverő naplóra, egy megnevezhetetlen erőforrásnak köszönhetően állta csak meg, hogy ne sírja el magát. Talán ez az erőforrás a válaszokból származott, amiknek a birtokában volt - mégis, úgy érezte, mint aki lenyelt egy nagyobb falatot; még szorongatja a torkát, de szépen lassan emészt. Felkent egy kis szempillaspirált, belebújt fehér masnis balerinacipőjébe, majd a kezébe fogta a naplót. Úgy nézett rá, mint élete legnagyobb mérföldkövére. 
- Tovább kell lépnünk - súgta végigsimítva a borítón, és betette a fekete válltáskájába. Az elején azt hitte, nekiállni lesz legnehezebb, ám most biztos volt benne, hogy odaadni a soron következőnek az. 
Kisétált a konyhába, citromsárga falaikon lógott néhány virágokat ábrázoló kép, ezzel még otthonosabbá téve a kis helységet. A mikróban már ott várta a virslis tojása és egy pohár őszi lé, tálcával a kezében kiment az étkezőbe, ahol az anyukája csinált valamit nagy serényen a laptopján. Otthonról dolgozott; különböző kérdőíveket töltött ki, amik alapján rendszeresen elküldenek neki új termékeket, amiket két héten keresztül tesztelnie kell, majd a visszaküldés után részletes beszámolót írni róla. Pattie elmosolyodott, szemei alatt fáradt karikák húzódtak. Csak most vette észre, hogy egy nagy bögre kávé van a laptop mellett.
- Már reggel hét óta ébren vagyok - sóhajtott. - Rengeteg kérdőívet kell kitöltenem, még van tizenöt oldalam. 
- Mit fogsz tesztelni, egy lovat? 
- Nem, csak ha többet csinálok meg, több terméket is küldenek, és a több termék egyenlő több pénz! - úgy mosolygott, mint aki feltalálta a rák ellenszerét. - Te viszont nagyon későn keltél. 
Nem akarta elmondani, hogy az elmúlt két napban legszívesebben eltemette volna magát, hogy bucira sírta a szemét, hiába esett volna jól megosztani valakivel. Tudta, hogy csak kérdéseket szült volna, válaszokat viszont nem.
- Tegnap rákattantam egy sorozatra kora hajnalban, azt néztem - nem nézett fel a tányérjából. - És mostanában sokat tanulok. 
- Tudod, hogyha bármi nyom, nekem elmondhatod. Nem fogom továbbadni apádnak. 
Lizzie hálásan bólintott, és néma csendben kebelezte be reggelije tartalmát, majd lehúzta a nagy pohár őszi levet is, jólesően ízlelgette a barack aromáját. 
- El kell mennem a könyvtárba, hamarosan jövök - csókot nyomott Pattie feje búbjára, aztán a táskájával a vállán kiment a friss levegőre. Az idő nyomott volt és borongós, a fák levelei abszolút nem mozogtak, viharra volt kilátás. Biciklire pattant, hogy gyorsabban haladjon, közben próbálta tréningezni magát, hogy ne remegjen Lucas előtt a hangja. 
Tőlük húsz percnyire volt Williamsburg, egyszerű hipszter környék, ami tökéletesen kedvezett fotósoknak vagy művészeknek, akik ebben a témában keresgéltek; magasabban fekvő helyeken vagy erkélyekről tökéletes kilátás nyílt a felhőkarcolókra. A legtöbb ház maximum hatemeletes volt, a legtöbb tetoválószalont mintha csak a '60-as évekből szalajtották volna, az egész hasonlított egy kisvárosra, mintsem Brooklyn szeletére. Az egyik téglaszínű háztömb tárolójába akasztotta a biciklit, mélyet sóhajtott, majd felsietett a négysoros lépcsőn át a lépcsőházba. Lassan és megfontoltan lépkedett felfelé a harmadik emeletig, útközben találkozott egy negyvenes évei közepén járó nővel, aki egy túlméretezett kék kabátban, feszes farmerban és erős sminkben jött le, szőkés barna haja laza kontyban. 
- Kit keresel? - nem volt elutasító, inkább érdeklődő, hangja érdes. Hegyes vörös körmeivel a szájához emelte a cigarettáját, és meggyújtotta. Olyan nő lehetett, aki a mának élt. 
- Egy barátomhoz tartok, tudom az utat. 
A nő biccentett, majd Lizzie folytatta az útját. Pár másodpercig toporgott az egyes számmal ellátott faburkolatú ajtó előtt, az egyik lakásból kiszűrődött Oprah Winfrey nevetése. Végül kopogott, és alig négy másodpercen belül nyílt is az ajtó: Lucas anyukája volt, a derekán foltos fehér kötény, széles arca smink nélkül is bájosnak hatott sűrű barna szemöldökével és nagy kék szemeivel, erős állkapcsa és ajkainak formája Lucast idézte. Az asszony, akit Celiának hívtak, láthatóan meglepődött Lizzie jelenlétén, de gyengéd mosoly szökött az arcára. 
- Szia, Lizzie! Idejét sem tudom annak, mikor jártál nálunk. Gyere beljebb! 
A folyosó falai tört fehérek voltak, jobbra a kabát-és cipőtároló, balra a konyha és a kicsi étkező, egyenesen a közös fürdő, balra Lucas szobája, jobbra pedig a nappali, amiből nyilván Celiáék szobája nyílt. Nem sokszor járt itt, akkor is Gillian társaságában, de azért ismerte a járást. 
- Lucas itthon van? 
- Igen, épp zuhanyzik. Tölthetek valamit inni? 
- Egy pohár víznek örülnék, köszönöm - Lizzie helyet foglalt a háromszemélyes étkezőben, csak most érezte, mennyire remegtek a lábai egész úton. Látta, hogy Celia ellenőriz valamit a sütőben, majd kihozza neki a vizet. 
- Köszönöm - szinte a felét lehúzta egyszerre, egy csepp a fekete burkolatú asztalra került. 
- Hogy vagy mostanában? - a szemébe nézett, és Lizzie tudta, hogy a kérdés mire irányul. 
- Viszonylag jól - felelt, aztán eszébe jutott valami. - És Lucas? 
Celia mélyet sóhajtott, tekintete elfelhősödött. 
- Nem nagyon mutat ki érzelmeket, de borzasztóan megviseli. Én látom rajta. 
Lizzie szíve elfacsarodott. Félredobta a Nora-val kapcsolatos előítéleteit, mert ő sem volt teljesen hibátlan, és sajnálta Lucast. Ettől függetlenül oda kellett adnia neki a naplót, meg kellett bolygatnia az érzelmi állapotát, ami végső soron majd az ő javát fogja szolgálni. 
Pár percig elcsevegtek átlagos dolgokról - Celia nyilván tudta, hogy a téma erőltetése csak rosszabb -, mikor hirtelen Lucas hangja csapta meg a hangját. 
- Anya, hová tetted a... - hirtelen elhallgatott, ahogy meglátta Lizzie-t,a lány épp véletlenül elkapta, ahogy Lucas lefelé húzza fehér V nyakú pólóját izmos felsőtestén, szinte fülig pirult. Farmert viselt, de még mezítláb volt, úgy nézett ki, mint aki készül valahová. - Helló, Lizzie. 
- Beszélhetnénk? - felállt. - A szobádban. Iskolai feladat. 
Lucas végigszántott sötétszőke rövid haján, és bólintott. 
- Persze - a fiú mögött haladt, szinte fojtogatóvá vált a csend, ahogy bezáródott mögötte az ajtó. Lucas szobája egyszerű volt világoskék falaival és beágyazatlan méregzöld franciaágyával, szekrénye mellett volt az íróasztala, amin egy laptop és könyvek sorakoztak. Az íróasztal fölött néhány rajz, az egész szobában vonzó aftershave illat honolt. A fiú intett, hogy üljenek le, Lizzie helyet foglalt a barna fotelban, Lucas az ágy szélén, könyökét a lábára támasztva előre hajolt. Őrjítően kék szemei voltak. 
- Hogy vagy? - kérdezte Lucas. 
- Én... megvagyok. És te? 
- Nem tudom, mit mondhatnék - keserűen felnevetett, egy pillanatra félrenézett. - Miért jöttél? 
- Gillian miatt - szinte fájdalmas volt látni, ahogy Lucas megdermed és elkomorul egyszerre. - Van valami tőle, amit át kell adnom. 
Kiszedte a naplót, és a kezébe adta. A srác nem győzte tanulmányozni, megfordította, de nem nyitotta ki. Lizzie elmondott neki mindent, azt is, hogy Daisytől kapta, s beszéd közben úgy érezte, még erősebbé válik, elszántabbá. Lucas megütközve nézett hogy a lányra, hol a naplóra, de leginkább az utóbbira. Pár másodperc csend állt be, mielőtt Lucas kinyitotta a száját: 
- Azt mondod, hogy ebben benne vannak az előzmények? 
- Igen - nagy levegőt vett. - Én először nemet akartam mondani, de rájöttem, hogy tartozom neki ennyivel. 
Lucas végigsimított az arcán, látszólag nem tudta, mit is mondjon. Mindketten felálltak. 
- Neked könnyebb lett? 
- Határozottan - biztatóan nézett a szemeibe. - És sok mindent meg is értettem, amik eddig bonyolultak voltak. 
Ha kérdésed van, tudod, hol találsz - kezét a vállára tette, majd egy utolsó pillantást vetve Lucasra kiment a szobájából. 
- Viszlát, Mrs. Olivier! - köszönt hangosan, majd lesétált az utcára. Odakint elkezdett cseperegni az eső, de nem érdekelte. Csak lassan tekert, miközben a hideg cseppek libabőrössé tették a bőrét, s az érzései egészen felkavarodtak. 

A kirándulás után már semmi sem volt a régi. Össze voltam zavarodva, elfuseráltnak éreztem magam, és az esti tettemmel nem mertem rendesen elszámolni. Tudtam, hogy más velem egyidős is követett már el hülyeségeket, de ez valahogy nem tűnt annak. A lelkem legmélyén mintha egy visszaigazolás lenne, ami választ adott a kérdéseimre. 
Lizzie tudta, hogy ennél már csak keményebb sorok várnak rá. A Central Park északi részének elejében sétálgatott, hátát erősen sütötte a kora délutáni nap. 
Több, mint egy héttel később viszont hivatalosak lettünk egy bulira Nick-ék házába. A srác, akivel először csókolóztam, de ez most nem érdekes. Akiket meghívott, mind "kiváltságosnak" kellett, hogy érezzék magukat, hiszen a szuper gazdag Nick Warren meghívta őket egy óriási partira a magánházukba! 
Azt hiszem, Nick azért dobott, mert nem ájultam el az életvitelétől - és tőle. Na, nem mintha vesztettem volna ezzel valamit. 
Elkezdett lüktetni a halántéka, ahogy arra az estére gondolt. Zavaros volt és negatív, olyasmi, amit jobb lett volna minden emberemlékezetből kitörölni. Két durva iramban rollerozó kislány húzott el mellette. 
Először nem akartam elmenni, jó volt dagonyázni kicsit a szomorúságomban. Mégis, ami arra ösztönzött, hogy megtegyem, ez a mondata volt: ,,Szomorúnak tűnsz". Nahát, ennyire feltűnő lettem volna? Vagy csak Nick ismert annyira, hogy tudja? Bárhogy is, nem akartam, hogy szemet szúrjak valaki olyannak, akiről tudom, hogy kétes alak. Megbeszéltük, hogy este nyolckor találkozunk a házunknál, de ezt te is tudod. C2 a térképen. Ha jól tudom, már nem ott laknak, el akartak költözni április elején. 
Nick-ék régi házát jelölte, ahol minden buli tartva volt. Gillian halála után három nappal mentek el Kaliforniába, Nick azokban a napokban meglehetősen csendes és szűkszavú volt. Átvágott a fagyizó és vattacukrozó tömegen, aztán hevesen integetve fogott egy taxit. A sofőr rágyújtott a kocsiban, a lehúzott ablakon beáramló szél friss levegőt és kipufogószagot hozott magával. Szabad ujjaival a rövidnadrágjáról lelógó szálakat babrálta, fejét az üvegnek támasztotta. Nem nagyon gondolkozott az elmúlt napokon, vitték magukkal az események, akár a sodrás a hordalékot. Legszívesebben élete végéig olvasta volna Gillian szavait, s egészen megrázó volt belegondolni, hogy majd a válaszokkal a kezében el kell engednie. Halkan sóhajtott, és csak arra eszmélt fel, hogy megállnak az utcában. Mintha egy külön bejáratú luxusnegyedbe érkezett volna; itt minden ház kifogástalan volt, a domb tetején állva látni lehetett jó néhány felhőkarcolót. Gyerekek kacaja hallatszott, ahogy közeledett Nick-ék modern stílusú házához, aminek óriási fekete kapujára fel volt ragasztva az ELADÓ tábla. Nappal még soha nem járt erre, de furcsa volt, hogy nem az emberek és zene harsogása, hanem a teljes csend veszi körbe a házat. Pálmafák szegélyezték a Warren család egykori kastélyát, óriási üvegein keresztül látni lehetett a legfelső szint ürességét. Hogy ne legyen olyan feltűnő, leült az alig harminc méterre lévő fedett buszmegállóba, csak a harisnyája alsó részét világította meg a nap. 
A taxiban utazva nevettem szívből és jóízűen a kirándulás utáni este óta. Az valami gátat oldott fel bennem, adott egy kis fénysugarat, hogy ez mégiscsak egy hiba volt, nem az, aminek történnie kell. A buli is kecsegtető pillanatokat ígért, főleg, ahogy meghallottam a zenét és azt a nagyjából százötven embert, akik odabent csápoltak. Bár tudod, hogy az olyasfajta szélsőségeket, amiket Nick képviselt, már nem szerettem, de még ez is jobbnak tűnt, mint a szobámban gubbasztani. Főleg, hogy végre volt lehetőségem újra felvenni a kedvenc minim és a fehér magassarkúm, meg azt a sötétbarna indiánpántot, amit még te vettél nekem Spanyolországban.
Lizzie jobbra pillantott, s lelki szemeivel látta, amint kiteszi őket a taxi. Akkor közel sem volt ennyire nyugodt minden, mintha Nick valósággal megperzselte volna a környéket. 
Nem is tudom, meddig voltunk ott, a Jack Daniel's miatt kezdtem egy idő után kissé elveszíteni az időérzékem. El sem tudod képzelni, milyen jó volt az ital adta ellágyulást érezni a bensőmben, mintha minden problémám megszűnt volna. És akkor valóban arra gondoltam, hogy igen, még lennie kell reménynek! Már megéri, ha ilyen érzések tömkelege vár rám életem folyamán, hiszen még tizenhét sem vagyok. 
Azért azt a sok tévedést sajnáltam életem folyamán. 
Gyomra a bokájába zuhant. 
Eltűntél. Hogy hová, azt nem tudom, de nem számított, mert ahogy eddig, úgy most is egymásra találunk majd. Ott álltam a konyhában a zsúfolt pultnak támaszkodva, figyeltem, ahogy folyik az alkohol mindenfelé, számomra ismeretlen emberek csókolóznak marihuánafelhőben, lányok rohangálnak egy szál bugyiban, és rájöttem, hogy valójában undorodtam ettől a helytől. Ezektől az emberektől. Számomra ők... semmik voltak. Akkor ismét magányosnak éreztem magam, mintha beszorítottak volna egy hangszigetelt buborékba, ezért elhatároztam, hogy megkereslek és értesítelek, hogy én hazamegyek. 
Lizzie ugyanezt érezte, azért ment el. Bár csak egy percre tervezte, végül egy óra lett belőle. 
Nem kellett messzire mennem, egészen öt lépést haladtam, mikor megláttalak lefelé jönni a csigalépcsőről. A hajad kócos volt, a ruhád pántja szinte a könyöködnél, nem tűntél ki az emberek közé, csak számomra voltál olyan, mint aki világít. Mögötted egy srác haladt, nem engedte el a derekad, és én nem értettem. Csak nem az történt, amire gondolok? Ó, hát ezt még a vak is megállapította volna. Soha nem volt ellenemre, ha jól érzed magad, de olyanná váltál, akiket mi is elítéltünk. 
Már arra sem emlékezett, hogy hívták azt a fiút, csak annyi volt előtte, ahogy Gillian keményen elhajtja mögüle. 
Miután az a barom elslattyogott, tájékoztattalak, hogy hazamegyünk, igen, többesszámban, mert nem néztél ki jól, és hülye lettem volna egy ilyen helyen hagyni téged. Te tiltakoztál, aztán nem bírtam magammal, és megkérdeztem, mégis miért? Meséltél Alexről és és David-ről is, akikkel szintén nem volt több, mint egy éjszaka, de akkor még nem szóltam. Aznap este viszont nem értettem, hogy mi történt, esetleg van-e valami, amit ezzel akarsz palástolni, mert igazán elmondhattad volna nekem. Bár igaz, mint kiderült, én sem mondtam el dolgokat, szóval ez nem igazán jogos. De a következő mondatod, ami feltételezem, hogy türelmetlenségből fakadt, végzetes volt: ,,Azért, mert te képtelen voltál megtartani egy olyan fiút, mint Lucas, én még érezhetem jól magam." 
A lány torkában fojtogató gombóc keletkezett. Tisztán emlékezett a Gillian arcára kiülő megtörtségre és döbbenetre, ami akkor valamiért nem érintette meg, de most szívszorító volt. 
Vártam, hogy bocsánatot kérj. Ott álltam hosszú másodpercekig visszafojtva a bömbölésem, ám te mérgesebben néztél rám, mint mikor kimondtam azt a mondatot. És ne, ne fogd az alkoholra, mert nekem úgy tűnt, hogy egészen józan vagy. Nem tetted, farkasszemet néztünk egymással, aztán fogtam magam, és hazasiettem. Úgy éreztem magam, mint akit szíven döfnek egy lángoló bárddal, bár ez gyenge kifejezés az egész helyzetre. Nem játszottad el a bizalmam, egyszerűen... egyszerűen csak csalódást okoztál. 
Akkor minden teljesen más volt, mint most. A szülei válófélben voltak, az apja állását veszély fenyegette, és az otthoni veszekedésekből inkább a fiúkba menekült, akiktől kapott némi elismerést és örömöt is. Letörölt egy kósza könnycseppet az arcáról. 
Én nem mentem oda hozzád a suliban, mert te is tudod, mekkora büszkeségem volt - ahogy neked is. De azért reménykedtem, minden áldott nap, ahogy megláttalak, hogy tiszta fejjel majd odajössz, és megbeszélhetjük. Ehelyett csak elhúztunk egymás mellett, pillantásokat váltottunk, és kész. Napról-napra fokozatosan erősödött bennem az érzés, hogy öngyilkos leszek. Minden pillanatban közelebb kerültem ahhoz, hogy... lemondjak magamról. 
Már nem okozott neki kínokat, hogy kimondja ezeket a szavakat. Megnyugodott és elhatározta, hogy véget vet mindennek. 
Rásegített még valami a döntésemre, de azt másvalakivel fogom megosztani. Ettől függetlenül vártam, és oda is akartam menni hozzád, de Mrs. Asher megállított, te pedig szótlanul elhúztál, és a tervem kudarcba fulladt. Végleg bizonytalanná váltam, mégis, soha nem voltam még olyan stabil, mint akkor. Nem terveztem sok extrát arra az utolsó szerdai napra se, kivéve, hogy én tudtam, az lesz az utolsó. Felhúztam a lila csónaknyakú blúzom és a kedvenc kék csőfarmerem, lófarokba fogtam a hajam, kentem egy kis korrektort a szemem alá, hogy ne látszódjon az előző este, és bementem. A második órám francia volt, de tudtam, hogy te akkor spanyolon vagy, és hogy talán találkozni fogunk. 
Tisztán emlékezett: mindketten egyaránt siettek, de mivel talán egyikük sem tudott rendesen koncentrálni, egymásba ütköztek. 
- Bocsi - szinte egyszerre motyogták egymásra nézve, majd mindketten mentek tovább. Akkor látta utoljára Gillian világító kék szemeit, szőke haját, akkor érezte utoljára a jellegzetes parfümjének illatát, akkor látta utoljára karcsú alakját. Nem tudhatta - senki sem tudta. 
A kis ütközésünkkor beszélgettünk utoljára, Liz. Soha többé nem nevettünk együtt, nem beszélgettünk, nem öleltük meg egymást, az a ,,Bocs" volt az egyetlen, amit egymásnak mondtunk Nick estéje óta. 
Mégis, nem tudok haragudni rád. Persze van bennem megbántottság, de még mindig elönt a szeretet, ha eszembe jutsz, márpedig egy percre sem mentél ki onnan. Csak a szép van előttem, az a sok együtt töltött idő és az a sok helyzet, amin együtt keresztülmentünk, és a két lány,akik összebarátkoztak hét évesen azon az augusztusi napon a mászókán. Remélem, ezek az oldalak világossá tették előtted, hogy nem azért vetettem véget az életemnek, mert nem bírtam elviselni a fájdalmakat; persze ez is benne volt, de elfáradtam. Vannak, akik tovább bírják és vannak, akik nem - én a rosszabbak táborát erősítettem. 
Az én hibám. 
Ennyi volt. Nincs több betű, nincs több feladat, nincs több jelen idejű Gillian - a friss válaszokkal a markában robbant ki belőle a nyüszítő zokogás. Felhúzott lábát magához ölelve rázta a sírás, nem törődve azzal, hogy valaki meghallja vagy meglátja. A lelkiismeret-furdalás keveredett a hiányérzettel és ürességgel, a ténnyel, hogy nincs tovább, egyszerűen el kell fogadnia, ami történt. Sírás közben elveszítette az időérzékét, de a nap már kezdett lemenni, mire szaggatott levegővételek közepette igyekezett lenyugodni. Még azzal sem törődött, hogy megtörölje csuromvizes arcát, összeragadt szempillákkal vette kezébe ismét a naplót. Ahogy jobban tanulmányozta a sárgásfehér lapokat, meglátta legalul apró betűkkel a következőt: Köszönöm. 

Valahol mindig kíváncsi természetnek tartottam magam, és szerintem hazudik, aki az ellenkezőjét állítják. Nem, hülye pletykák soha nem érdekeltek, de hírek, újdonságok vagy ilyesmik mindig. Noha én soha nem pletykáltam senkiről, és nem is terjesztettem pletykákat... az emberek többségével ellentétben. 
Mély levegőt vett, és kinézett az ablakon. Odakint már elő-előtűntek a csillagok, csak arra várt, hogy az összeset láthassa. Akárhányszor láthatóvá váltak, kiment a teraszra, kiszúrta a legfényesebbet és a végtelenségig tanulmányozta. Gillian mindig is imádta a csillagokat.
A pletykák java része nem igaz. Mindig úgy voltam vele, hogy aki ilyeneket terjeszt vagy kitalál, az az irigység egy olyan szintjére jutott, ami már rosszindulatot szül. De minden pletyka kamu lenne? Minden pletyka csak a gyenge emberek menedéke? 
Hát, nem. 
Lizzie szíve hevesebben kezdett verni. Tudta, hogy Gillian körül jó néhány pletyka lebegett, olyanok is, amik problémákat szültek, de mind hazugság volt. Legalábbis eddig úgy tűnt.
C1 a térképen. 
A Sohót jelölte, azon belül is az ötödik sugárutat. Jól tudta, ki lakott itt: akárhányszor iskolai ellenőrzésnél bediktálták a címüket, szinte mindegyikükét megjegyezte. Ez Louisa környéke volt, a nyüzsgő belváros közepén laktak a szüleivel a második emeleten, óriási bérleti díj mellett, amit csak az apukája régészi állásának köszönhetően tudtak finanszírozni. De mi köze volt ennek az egésznek Louisához? Hiába esteledett be, Lizzie nem hagyhatta ki. Belebújt egy fekete farmerba, piros kapucnis pulóverbe és tornacipőbe, frufruját oldalra tűzte. Tudta, hogy sötétedéskor New York kicsit sem biztonságos, épp ezért aggódott afelől, hogy a kint tévéző szüleik engedni fogják. Furcsán néztek rá, miközben elvettek egy-egy popcornt. 
- Hová készülsz? - kérdezte az apja. Hirtelen nem is tudta, mit mondjon.
- Louisa és én tanulni fogunk - hazudta csípőből, amit talán nem kellett volna, mert a szülei nem hülyék. Úgy tett, mint aki a tévét bámulja. 
- Hiszen már nyolc óra. 
- Tudom, de most ért haza az edzéséről, és nagyon nem megy neki a matek. 
Ez jó indok volt: Louisa valóban sportgimnasztikázott, Lizzie pedig penge volt matekból. Szülei kétkedőn összenéztek. 
- Ilyenkor már akkor sem biztonságos, Liz. Elviszlek, rendben? - az apja szó nélkül felpattant, beletúrt a hajába és a kabáttartó felé indult. 
- Ne! - hárított, de aztán rájött, hogy mást úgy sem tehet, és végtére is, van megoldás. - Oké, de akkor tegyél ki egy utcával előbb, oké?
- Legyen.
Beszaladt a válltáskájáért, beledobta a naplót, ivott egy korty vizet a konyhában és intve az anyjának elindultak. A kocsiban töltött idő szinte végig csendben telt, a forgalomról beszélgettek, a város fényeiről és az időjárásról, hogy az áprilishoz hűen elég szeszélyes. Ő és az apja jó kapcsolatban voltak, de a legbelsőbb érzéseit nem osztotta meg vele.
- Egy óra múlva jövök, ha bármi van, hívj - puszit nyomott az arcára, és elhajtott. Az emberek ugyanúgy hömpölyögtek az utcán, mint nappal, Lizzie sietősen igyekezett a kijelölt cél felé. Embereket és veszekedőket került ki, már meg sem bámulta a túlságosan ledér vagy absztrakt öltözetű embereket - ez Brooklynban olyan természetes volt, mint az, hogy minden reggel felkel a nap. Átsietett a tengernyi emberrel együtt a zebrán, de még mielőtt többet tett volna, a jelzőlámpa mellé húzódott, hogy felmérje a terepet. A második emeleten nem égtek a lámpák, és Louisa sem volt a láthatáron, úgyhogy feltűnésmentesen besétált az édességbolt melletti lépcsőházba, ezzel elnyomva a kinti élet zaját. A hely letisztult volt és amerikai, a fehér postaládán mindenki neve tökéletes kézírással. A falnak nyomódott, aztán előszedte a naplót.
Louisa és én barátok voltunk már a kezdetektől, de ezt te is tudod. Ő minden kétséget kizáróan kedves, szép, laza és kicsit szétszórt, de ő pont ezzel a szétszórtsággal együtt szerethető. Pont azért volt jó vele lógni, mert őt teljesen hidegen hagyták a szóbeszédek, soha nem az alapján ítélt, hogy mi terjeng az iskolában. 
"Az iskola csak egy hely, ahol hülyék versengenek a népszerűségért", mondta egyszer. És ha hiszed, ha nem, Louisának nincs köze a halálomhoz. Soha nem bántott, nem szúrt hátba, semmi. 
Illetve de, volt egy pillanat, mikor megbántott. És az egy olyan pillanat volt, amit többé már nem lehetett visszacsinálni, ami örök nyomot hagyott bennem. De honnan tudhattam volna, hogy ez fog történni?
A kirándulás utolsó napján történt. A vonaton ültünk, és Louisa észrevette, hogy ramatyul vagyok, ezért felajánlotta, hogy átugorhatnék hozzájuk beszélgetni. 
Emlékezett, hiszen Gillian ezért mondta le a vásárlást.
Miért ne mondtam volna igent? Jól esett volna kicsit beszélni, mert elkövettem életem első kísérletét, és ettől egész nap csak néztem magam elé. Megrázott, tudod? Olyannyira, hogy legszívesebben az üvegbe vertem volna a fejem, mert nem hittem el, hogy ki mertem ülni a korlátra, és csak egy kézcsúszás választott el a biztos végtől. Abszurd volt és megijedtem. Nem is igazán a helyzettől, hanem magamtól. Szóval miután letettem a cuccaim és kicsit meséltem a szüleimnek, felmentem Louisáékhoz, aki elmesélte, hogy este ő is látta, amit én. Elmesélte, hogy Nora valóban egy undorító lány, általában csak arra vár, hogy ráröppenhessen a felszabadult húsra, és igyekezett megvigasztalni, kicsit ki is adtam az érzéseim, de nem akartam nagyon elmenni. Mint mondtam, ha még neked sem beszéltem a dologról, akkor tényleg komoly volt. 
Mint utólag kiderült, elterjedt egy pletyka arról az estéről, ami sok fiút izgalomba hozott, a lányokat elborzasztott, bár nem volt olyan nagy kiterjedése, mint a többinek, azért mégiscsak pletyka. Tudom, hogy te is hallottad már utólag, ezért megerősítem, hogy ez kivételesen igaz. Louisa megcsókolt aznap este, és én nem húzódtam el... legalábbis pár másodpercig. 
Lizzie gyomra összezsugorodott. Soha nem tudott volna ferdén nézni emiatt a barátnőjére, de ez váratlanul érintette. 
Hogy miért tettem? Nem vonzódtam soha a lányokhoz, de azt hiszem, a gyengeség tette, hogy nem húzódtam el azonnal. Jó volt, hogy valaki meghallgatott, valaki olyan, aki nem ismer annyira, hogy tudja minden rezdülésem, de azért megértett. Viszont ahogy észbe kaptam, hirtelen csalódottabbá váltam, mint amilyen előtte voltam. Olyan összezavarodottá váltam, hogy fogtam magam és elrohantam, egészen hazáig futottam azt hiszem, magam elől. Két nap alatt mintha megfordult volna velem a világ, és hirtelen nem tudtam, mik történtek. Le akartam ugrani, aztán megcsókolt egy lány, de nem ellenálltam. Azt éreztem, hogy nem csak a helyzetek nyomnak össze, de én magam is kezdek elfuserálódni. 
Lizzie szinte maga előtt látta, ahogy Gillian lerohan a lépcsőn, bevágja maga mögött az ajtót, Louisa pedig bűntudatosan nézi. Ha azok a falak beszélni tudnának, több dolgot mondanának el, mint bárki a világon. Ebben a lépcsőházban egészen biztos lejátszódtak már első csókok, szakítások, veszekedések, hahotázások, olyan érzések, amik egyszerűen itt ragadtak. Lizzie gondolataiban felötlött, hogy valójában egy hely sem csak egy hely, hiszen emberek mászkálnak ki s be az ajtón, érzéseket és élethelyzeteket magukkal hozva. 
Nem vártam a másnapot, mert találkoznom kellett vele, attól tartottam, hogy talán kirobban valami veszekedés, és kissé mérges is voltam, mert attól tartottam, az egész kapcsolatunk csak erre alapozódott. Louisa megállított a negyedik óra után, olyan bűntudatosan nézett rám, mint talán még soha senki.
- Csak erre ment ki a játék? - morogtam. Ő meg bizonygatta, hogy nem, szó sincs erről, ez csak egy ártatlan tévedés volt, de én nem hittem neki. Ebéd után elmondta, hogy már egy ideje tetszem neki, de soha nem ezért beszélgetett velem, nem ezért segített és hallgatott meg, mert el tudott vonatkoztatni az érzéseitől. Most az a kérdés, hogy nem-e lepődtem meg azon, hogy Louisa leszbikus? Nem, egy kicsit sem. Persze váratlanul ért, de engem ezek a dolgok soha nem érdekeltek, mert nem mérvadó. Aztán egész este azon gondolkodtam, hogy hogyan terjedt el ez a pletyka alig két nap alatt? Mert senki sem láthatott, abban a tömbben csak Louisáék laktak, és ha más látott is futni, nem tudhatta, miért. Aztán rájöttem, hogy a folyosói jelenetünk talán okot szolgáltatott annak, aki tudta Louisa titkát, és ő örömét lelte abban, hogy rengeteg embernek kikürtölte. Nem tudom, hogy Lucas megtudta-e, de akkor már nem is számított. Ő indította el ezt az utolsó lavinát, és más nem is számít. 
Illetve nem csak ő. Volt még valaki, aki közrejátszott, egy ember, aki az egyik legfontosabb volt az életemben. Egy ember, akit jobban szerettem magamnál, egy ember, akiben a végsőkig megbíztam. És ez az ember nem is a bizalmamat játszotta el, nem is szúrt hátba, egyszerűen... egyszerűen csak csalódást okozott. 
És ez az ember te vagy, Lizzie. 
Tudta, hogy el fog jönni ez a pillanat, hogy is kerülhette volna el? Mély levegőt vett, aztán kifújta, ezt legalább ötször elismételte, hogy ne vágjon rá a postaládákra. Csak meredten bámulta a napló utolsó mondatát. Ez az ember te vagy. Nem akart vele szembenézni, nem akarta elolvasni a kiváltó okokat, semmit a világon. Csak a szépre akart emlékezni, csak arra, ahogy... 
Ahogy mi? Arra, ahogy másokról mesél, amint csalódást okoztak neki? Bármennyire is fájt, egy ilyen mondat után már nem tudott volna nyugodtan aludni úgy, hogy nem olvassa el a következőket, és az is gerinctelen lett volna, ha nem néz szembe a valósággal. Voltak napok, mikor egyszerűen elbújt a gondjai vagy félelmei elől, de ennek holnap véget kellett vetnie. Az órájára pillantott, látta, hogy mindössze húsz perce maradt, míg megérkezik az apukája, s már elindult kifelé, mikor ismerős hang ütötte meg a fülét: 
- Lizzie, szia! Mit keresel itt? 
Földbe gyökerezett lábakkal fordult meg, egy ideig csak nézte a lány. Sötétvörös haja befonva, rövid szoknyát és hosszú ujjút viselt. Egészen közelről látni lehetett az orcáját beterítő szeplőket is, és a vizenyős barna szemeit, amiktől máris nem tűnt olyan porcelánosnak hófehér arca. Rövid műmosolyt erőltetett magára, bár Louisa nem tűnt kicsit sem haragosnak, sőt. 
- Ó, Lou, én csak... láttam valakit az utcán, akivel nem akartam találkozni, és behúzódtam ide. Az illető órákig képes feltartani - megforgatta a szemeit. Rémisztő volt, milyen gyorsan vált ügyes hazudozóvá. 
- Átérzem - legyintett. - Van egy lány az edzésről, aki folyamatosan traktál a gondjaival, ami persze nem baj, de nincs kedvem depizni. Hé, ha már itt vagy, eljöhetnél velem kicsit vásárolgatni. Veszek egy kis sütit a családnak, alig öt percre van gyalog a hely. 
Lizzie ismét lemondta volna a dolgot, de hirtelen értelmet nyert az anyja mondanivalója. Nem bújhatott ki, s noha most olvasott Louisa bűnéről, nem tudott rá haragudni - és tudta, hogy Gillian sem tenné. Az apja érkezéséig még volt idő, szóval felengedve eleresztett egy őszintébb mosolyt. 
- Jól van. 
Ismét kiléptek a városi forgalomba, felnéztek az égre, de a felhőkarcolók tömkelegének fénye láthatatlanná tette a csillagokat. 
- Ez a gond a belvárosban, hogy nem lehet látni egy darab csillagot - sóhajtotta Lizzie, miközben átsiettek a zebrán. Mellettük vámpírcuccba öltözött társaság vihogott világító fogakkal. 
- Ti hol is laktok? 
- Innen huszonöt percre kocsival, a teraszról látni a belvárost, de a környék egészen nyugis, mint a Született Feleségek-ben. Csak kevésbé olyan puccos. 
- Én nagyon szeretek itt lakni bent a sűrűben, bár olykor nem bánnék egy kis nyugit. Tényleg, mi a helyzet mostanság? Nem sokat beszélünk. 
Szerencsére már előttük magasodott a kivilágított, macaronos táblával ellátott, elegáns betűkkel írt édességbolt. 
- Hát... semmi. Sokat tanulok, tudod, az év vége. És veled? 
- Torna, tanulás, torna, tanulás. Semmi másból nem áll a napom. 
A Cookie nevű édességbolt belülről is olyan aranyos volt, mint kívülről: márványozott padló, jobb-és baloldalt tele mindenféle édességgel, a fából készült pult alatti üvegen keresztül látni lehetett három tortát és a kockára vágott sütiket, a jó kiállású eladólány mögött Mozart csokik és a csokikhoz passzoló alkoholos italok. Lizzie gyomra megkordult az édességre, vattacukor illata terjengett a levegőben. Rajtuk kívül még hárman voltak a boltban, az egyik kislány állhatatosan mutogatott az egyik puncsszeletre az üveg mögött, míg a szülei az italokat tanulmányozták. 
- Itt aztán el lehet veszni - mondta Lizzie. Louisa egy pillanatra elmosolyodott. 
- Mi mindig ide járunk. Ha valamelyik rokonodnak ajándék kell, ez a hely tökéletes választás. 
Csendben körülnéztek mindketten, Lizzie vett egy nagy táblás karamellás Hershey's-t, Louisa egy csokis sütőport emelt le az egyik polcról, majd mikor elmentek, a pulthoz sétáltak. A pult mögött álló lányt a kitűzője alapján Susie-nak hívták, bájos volt kontyba fogott platinaszőke hajával, mélyen ülő zöld szemeivel, keskeny szemöldökével és ovális arcformájával, leginkább egy ukrán modellre hasonlított. 
- Három csokis és két vaníliás linzert - mondta Louisa, s Lizzie ebben a pillanatban elkapta a pillantásuk: tisztán látszott, hogy ez nem amolyan kezdeti udvariasság, hanem annál sokkal több. A történtek tudatában Lizzie látta, hogy a két lány már jó ideje ismeri egymást, és az ismeretség nem csak baráti szinteken nyugszik. Lizzie fesztelenül figyelte őket, miközben fizetett. 
- Szép időnk van, nem? - mondta Susie. Hangja vékony és habos volt. - Kicsit hideg, de egész jó. Kemény tél volt. 
Elkapta a pillantásom, és egymásra mosolyogtak. Aztán ismét visszakanyarodott a két főszereplőhöz. 
- Igen, tökéletes idő egy sétához - mondta Louisa, majd egy túlzottan vidám köszönés után távoztak az üzletből. Lizzie megtorpant, Louisa csak a járda szélére érve vette észre, hogy nem mozdul. Melleit összefonta a keze alatt, az elhaladó emberek között is látta, ahogy összeráncolja a szemöldökét. 
- Minden eladóval ilyen mézesmázos vagy?
- Hogy? - Louisa láthatóan értetlenkedett, de hallható volt a hangjában a zavar is. 
- Ne akard bemagyarázni, hogy Susie és te csak a bolt falain belül beszélgettek. Mindenről tudok, Lou, Gillian elmondta. 
Azt hitte, ki fog borulni vagy valami, ehelyett kinyílt a szája, de azonnal be is csukta, a lámpafényben látta, hogy elvörösödött. Pár másodpercre csend támadt, Louisa rugózott a sarkán, mígnem Lizzie közelebb ért nem hozzá. 
- Akkor nyilván arról a márciusi estéről is tudsz, ugye? 
Némán bólintott. Kellemetlen lett volna a beszélgetés, de ez most más volt, még ha Louisa ezt nem is tudta. 
- Nem akartam, érted? - a füle mögé tűrt egy kiszabadult tincset. - Én csak... így alakult. Tudom, hogy aznap megbántottam és azt is, hogy utána már semmi sem volt ugyanolyan, de véletlen volt. Soha nem vezérelt csak úgy ilyen szándék. 
- Mindketten tudjuk, és hidd el, Gillian nem haragszik rád. 
Louisa szeme felcsillant; neki legalább annyira hiányzott a közös barátnőjük, mint neki. A különbség az volt, hogy neki szinte állandóan dolga volt, így le tudta kötni a gondolatait. 
- Ezt ő mondta? 
Lizzie szája szögletébe mosoly költözött. 
- Valami olyasmi. 
Hazafelé autózva arra gondolt, milyen bizsergető érzés kétértelműen elmagyarázni valamit, miközben te tudod az igazat. 

- Lizzie, kijönnél egy percre? 
Az anyja hangja váratlanul érte, már épp elkezdte volna olvasni a naplót, de így nem tette. Nagyot sóhajtva kisietett a boltíves nappaliba, Pattie csípőre tett kézzel állt egy kék flanelingben és halásznadrágban, fekete haja erős copfban. 
- Arra gondoltam, hogy szortíroznunk kéne, és ami felesleges, eladhatnánk a neten. Sok embert ismerek, akiknek szüksége lenne néhány holmira eladható áron, felesleges, hogy nálunk porosodjon. 
- Rendben - biccentett. Látta, hogy az anyja fürkészi az arcát. 
- Minden rendben? Mostanában olyan... elvarázsoltnak tűnsz. Tudom, hogy Gillian halála nagyon megvisel, hidd el, nekünk is nehéz volt. 
Lizzie nyelt egyet. Még csak az hiányzott, hogy valakinek furcsa legyen valami! 
- Csak ez a baj, anya. Nincs más. 
Pattie mély levegőt vett, gyengéden nézett a lányára. 
- Nem akarom, hogy ez hosszútávon ártson neked. Arra gondoltunk, hogy a hétvégén elmegyünk Fredékhez New Jerseybe grillezni, és ott is alszunk. Kicsit kiszakadnál a környezetedből. 
Másra sem vágyott, csak feküdni az ágyán, de ezt nem mondhatta meg, így is a jobb formáját kellett hoznia az élet minden területén. Nem akarta bevallani határozott anyjának, hogy sokkal nehezebben lép túl dolgokon, mint mások, bár ez úgy tűnt, egyre nyilvánvalóbb. 
- Oké - műmosolyt öltött magára. - Az jó lesz. 
Pattie visszamosolygott, megsimogatta a felkarját, majd a lomosnak kialakított szobába mentek, ami színig volt tömve szatyrokkal, két bőrönddel és dobozokkal. A redőny le volt húzva, a levegő kissé áporodott és papírszagú volt, Pattie azonnal megnyitotta az ablakot, ahogy beértek. 
- Te jó ég - szólta el magát Lizzie, arra gondolva, hogy milyen sok időt kell idebenn eltöltenie ennyi kacat között, közben pedig beszélgetni. Nem akart beszélgetni az érzéseiről. 
- Na, épp ezért van itt az ideje lomtalanítani. Gyere, szedjük le ezt a dobozt. 
A jobbra lévő legfelsőre mutatott, leemelték és belenéztek. Robert nagybácsi által hozott portugál felsők voltak benne, ezeket egyikük sem szándékozott kidobni. Két másik dobozt ki sem vettek, mert hálaadási és karácsonyi díszek voltak bennük, a sarokban a műfenyő álldogált arra várva, hogy eljöjjön a december. Kivettek néhány ősrégi lepedőt és három lámpaburát, aztán a ruhákra került a sor. Lizzie aprón elmosolyodott, mikor meglátta a negyedikes ruháit, amik valószínűleg már csak az alkarjáig mennének fel. 
- Ezek jók lesznek a te gyerekeidnek. 
- Nem, anya, felesleges megtartani őket - rázta a fejét. - Vannak gyerekek, akiknek most nagyobb szükségük van rá. 
Pattie biccentett, aztán kiszedték a kis pillangós kabátot, rózsaszín hosszú ujjút és kordbársony nadrágokat, köztük volt néhány hét-nyolc éves ruhadarab is, amiket még a szüleik hordtak. Pattie fintorogva felnevetett, miközben felemelte a fehér, besárgult nyakú garbót. 
- Hogy voltam ezt képes hordani? Emlékszem, mindig trapéznadrágot és körömcipőt húztam hozzá. Rémes! 
Eztán jött néhány összefirkált, használhatatlan füzet, amik szintén a kukában landoltak, végül a videojátékokra került a sor, amik tele voltak katonás játékokkal, verekedősekkel, stratégiaiakkal és volt benne néhány Sims is. Még a második része, amit a most már nem tudott lefuttatni. 
- Az én játékaim közül egy sem kell, és még a netre sem kell felraknunk, mert Tucker például imádná őket - mondta Lizzie, miközben leporolta és elrendezgette a játékokat. Nosztalgikus érzések kerítették hatalmukba. 
- Apádéhoz nem nyúlok hozzá, megölne - maga elé tartotta az egyik kezét, és már bezárta volna a dobozt, mikor észrevett egy fehér kis pendrive-ot. 
- Várj! - odatartotta a kezét, és kiemelte. Jól tudta, hogy ez az ő laptopjához tartozik, de mégis ki volt, aki bedobta ide? Összehúzott szemöldökkel nézett az anyjára, akin látszott, hogy elpirult. 
- Nem használtad, és állandóan eltűnt. Gondoltam jobb, ha nincs vele gond, és inkább itt van. 
- Ezen rajta vannak Gilliannel kapcsolatos dolgok is. 
- Lizzie, csak nem akarom, hogy belebetegedj ebbe az egészbe. 
Felállt, tekintete elkomorult. 
- Nincs jogod eldönteni helyettem, hogy és meddig gyászolok - ezzel fogta magát, és válaszra sem várva elindult a szobája felé. A kulcsot az ágyára dobta, és a kezébe fogva a naplót eldőlt az ágyon. Az anyja nyilván csak jót akart, de megbántottságot érzett; egy élet sem volt elég arra, hogy kiheverje a történteket, nemhogy egy hónap. A pendrive tartalmazott két filmet és videókat, olyan videókat, amiken Gillian is szerepelt. Hirtelen felvillanyozódott, hogy megint láthatja mozogni és hallhatja a hangját, ezért gyorsan felült, a laptopja elé vágta magát, és bekapcsolta. Izgatottan dobolva várta, hogy betöltsön, majd bedugta a csatlakoztatóba. Legalább nyolc videó várt arra, hogy megnézzék, alulról felfelé kezdte el megnézni őket. Kettő csak egy nyaralás alkalmával készült, de a harmadikra már jól emlékezett: az idén márciusban készült, méghozzá a kirándulás előtti napon. Lizzie fehér kapucnis pulcsit viselt és fehér melegítőt, haja lófarokban, Gillian pedig feketét, az ő haja szintén összefogva. Lizzie-ék háza előtt készült a videó, az idő nyirkos volt, de nem elviselhetetlen. A nap megbújt a ház mögött, egy csíkban élesen világította meg a kocsijukat. 
- Három, kettő, egy... gyerünk! - ez Louisa hangja volt. Elindult a lassú zene, egy Lana Del Rey egyveleg, mindketten lassan és összevissza táncoltak, Gillianből kirobbant a nevetés, ahogy olyan kecsességgel emelkedett fel, akár a balettosok. Csilingelő nevetése volt. Lizzie is nevetett, miközben megkerülte Gillian-t, olyan szívből jövő nevetés volt ez, amit még látni is újdonság volt. 
- Te könnyen beszélsz, neked még a bénázás is jól áll - mondta Lizzie. 
- Ugyan, ugyan! Lou, mikor jön már a gyorsabb rész? 
- Most! 
Jöttek a csípőriszálások és a cigánykerék, néhány akrobatikus lábemelés, de Gillian annyira nevetett, hogy leült a fűbe. Egy másodpercre a kamerába nézett, aztán a fejét a felhúzott térdébe temette, rázkódott a háta. 
- Feladta! Louisa, írd fel, hogy feladta! - Lizzie arca kipirosodott a hidegtől és a mozgástól, alig bírta letörölni a vigyort az arcáról. Gillian megadóan felemelte a kezét. 
- Ennyi, kész! A verseny győztese Lizzie More, aki kibírta, hogy ne dőljön el a fűben. 
- Győztem, győztem! - úgy ugrált a fűben, mint a bokszoló. Lizzie-nek nevetnie kellett. Gillian felállt, miközben újra összefogta a lófarkát, közelebb jött. 
- Milyen érzés életedben először győzni? - kérdezte Gillian kajánul vigyorogva, Louisa nevetése hangosabban hallatszott, mint az övéké. Lizzie játékosan belebokszolt a karjába.
- Hölgyeim, nyugodjanak le! Álljanak egymás mellé, és nyilatkozzanak a helyzetről! 
Közelebb állva egyenesen a kamerába bámultak. 
- Lizzie More vagyok, az örök győztes. 
- Én pedig Gillian Northman, az örök vesztes.
- És én Louisa Dawn, aki felvette az egész szarságot. 
Maga felé fordította a kamerát, pár lépés hallatszott, és már ők is ott voltak a fekete hajú lány mellett. Mosolyogva integettek, aztán a felvételnek vége szakadt. Egy percig csak figyelte a fekete képernyőt, az újrajátszást jelző gombot, de gondolatban visszarepült arra a késő délutánra, mikor a felvételt készítették. 
- Az örök vesztes - suttogta. - Ebből a csatából győztesként is kijöhettél volna. 
Kihúzta a pendrive-ot, feltette a polca tetejére, kikapcsolta a laptopját, és kiment. A lomos felé vette az irányt, az anyukája még mindig ott guggolt, hajából kibomlott néhány szál, a szemét-és eladásra szánt két oszlop jóval nagyobb méreteket öltött. Pattie kissé bűnbánóan felnézett, aztán visszatért a dolgához. 
- Még mindig csak itt tartasz? - Lizzie nekidőlt az ajtófélfának, kezeit összefonta a melle alatt. 
- Tudod, hogy alapos vagyok.
- Megjöttem! - az apja hasított bele a ház csendjébe, hallotta, amint leveszi a cipőjét és elindul a szobák felé. Nyomott egy puszit Lizzie arcára, homlokát ráncolva lesett be az ajtón. 
- Mit csináltok? 
- Szortírozunk - felelt gyorsan Lizzie, és besietett. Leguggolva az anyjára mosolygott. - És jót teszünk. 

Nem hitte el. Pislogott párat, hogy biztos legyen benne, nem csak káprázik, mire Courtney felnevetett. 
- Mi az, talán átlátszó vagyok? 
A közel két év elteltével megváltozott. A habos Courtney, aki rózsaszínt hordott, fodrokat és sok ékszert, átvette a helyét ez a rockos stílus: fekete copfja a válláig ért, fehér hosszú ujjút, fekete testhezálló bőrnadrágot és szegecses telitalpú cipőt viselt, arca jobban sminkelt, mint bármikor. 
- Mit keresel itt? 
Az ereiben száguldott a harag. Courtney kissé összezavarodott.
- A dédim itt lakik, a hét hátralévő részében nála leszünk. Gondoltam, beugrom, hogy meglátogassalak téged is, úgyhogy kösz, hogy ennyire örülsz nekem - kezeit összefonta a melle alatt. Más esetben biztos, hogy megesik rajta a szíve, de most csak a naplóra tudott gondolni. Megütötte Gilliant, és ha még csak egy karcolás is lett belőle, a szándék megvolt. A barátságuk végig hazug lábakon állt, s Lizzie ezek miatt a hazug lábak miatt távolodott el akkoriban a legjobb barátnőjétől. Érezte, hogy megkeményednek a vonásai. 
- Akkor foglalkozz is vele, oké, Courtney? És ezt most itt fejezzük be. 
Meg sem várta a választ, kilökte az ajtót és kiment, viszont nem jutott sokáig, mert Courtney a karja után kapott. 
- Hol van a másik feled? Gondolom Gillian miatt vagy ilyen szúrós. 
Mély levegőt vett, mielőtt válaszolt. 
- Meghalt, Courtney. Egy hónapja. 
Nem hallucinált, a lány arca megnyúlt a döbbenettől, erősen sminkelt szemei kikerekedtek. 
- Remélem, örülsz. 
- Már hogy örülnék, Lizzie? Ha nem látnám, milyen komolyan beszélsz, azt hinném, csak szívatsz. 
- Szerinted nem tudom? - kezdett felháborodni az időhúzástól. - Szerinted nem tudtam meg, hogy utáltad Gilliant? Hogy rossz érzést akartál mindig kelteni benne, hogy megpróbáltad megütni? Úgy jössz ide, mintha tökéletesen viselkedtél volna vele. Velünk. 
- Az már régen volt - dacossá vált. - Nagy... nagy konkurensként tekintettem rá, és nem gondolkodtam. Mindenki követ el hibákat, tudom, hogy te sem vagy tökéletes barátnő. 
- Szállj le rólam! - maga elé emelte az egyik kezét mintegy nyugtatásképp, egy másodpercre lehunyta a szemét. Farkasszemet néztek. - Tűnj el, Courtney. Az iskolából, az életemből. Örökre. 
Megkönnyebbült, hogy kibeszélte magából, sietős léptekben haladt a matekterem felé. Becsengettek. 

***

Idegesen kopogtatott be az ajtón, felkavaró érzések kerítették hatalmába, ahogy a fehér ajtócska előtt állt, amin most nem volt semmiféle dísz a házszámon kívül. Milliószor átlépte már a küszöbét, ismerte a ház minden zugát, az illatát, tudta, mikor van otthon jó hangulat és mikor nem. Most azonban más volt, üres és fájdalmas, kelletlen. Legnagyobb megkönnyebbülésére Daisy nyitott ajtót, tréninget és kinyúlt pólót viselt, de a szeme már nem volt olyan beesett. Meglepődöttségét nem is próbálta titkolni, apró mosolyra húzódott a szája. Kiköpött Gillian volt, csak idősebben. 
- Szia, Lizzie, gyere beljebb. 
A házban sima citromillat honolt, végigmentek a rövid kis folyosón, egyenesen a nappaliba. Tucker a tévé előtt ült, apró kis hátára ráfeszült a madárminta. Megfordult, nagy kék szemeivel olyan édesen mosolygott rá, ahogy csak lehetett. 
- Hali, Lizzie, rég láttalak. 
- Én is örülök, Tuck - mosolyogva megborzolta a haját, de ahogy a szobák iránya felé tévedt a tekintete, gombóc keletkezett a torkában. Daisy egy pohár narancslevet nyomott a fia és az ő kezébe, hálásan biccentett. 
- Hogy vagytok? 
- Én élek... Tucker csendes, de egész jól viseli. De te miért jöttél? Valami van a naplóval kapcsolatban? - lejjebb vette a hangját, és odébb mentek. Daisy tekintete szinte izzott, annyira hallani akart róla. Lizzie elmesélte, Gillian mit említett benne, mire az asszony nagyot nyelt. Látszólag nem volt arra felkészülve, hogy mást is beengedjen a szobájába. 
- Ha nem engedsz be, az sem baj - magyarázkodott Lizzie. - Megértem. 
- Nem, ez a minimum. Te olyan vagy, akár egy családtag. Gyere! 
Feltűnésmentesen közeledtek Gillian szobája felé, Lizzie lélegzetvisszafojtva várta, hogy kinyíljon előtte a már jól ismert szoba. A bukóra nyitott ablakoknak hála kellemes levegő volt bent, de Gillian illata még mindig jelen volt: mivel semmit sem tettek odébb, a szobája, a párnája, minden őt árasztotta. A fürdőajtó azonban érthető okokból zárva volt - Lizzie elhatározta, hogy nem néz oda. Inkább elővette a naplót. 
A telefonom a gardróbom felső polcán van, az egyik pulcsimon. Ha még nem nyúltak hozzá - amit nagyon remélek -, akkor minden kézre fog állni neked, de ha nem, az sem gond, mindent kiterveltem. 
- Azt akarja, hogy vegyem elő a telefonját. 
Odasétált a gardróbhoz, óvatosan elhúzta, és enyhén lábujjhegyre állva kivette a mobilját. Méretes volt és fehér, pont Gillian-hoz illett. 
- Még nem nyúltunk hozzá - súgta Daisy. - Kimegyek, rendben? 
- Biztos, hogy... 
- Ez most rólad szól - megnyugtatóan nézett a szemébe. - Ha nekem is közöm lenne hozzá, említene. Én mindig megértettem, hogy a lányomnak van privát szférája is, ez most sincs másképp. 
Rámosolygott. 
- Jól van. 
Ahogy kiment, fogta a naplót, a telefont a másik kezében tartotta, és állva olvasni kezdett. Nem érezte, hogy joga van felbillenteni azt a gyenge harmatot, ami megtartotta Gillian régi valóját. 
Ha nincs, menj a beállításokhoz, és menj az Alapértelmezett program visszaállítása menüpontra. Szinte látom, hogy feszült vagy, Lizzie. Ülj le az ágyamra! Amit nem látnak, az nem is tűnik furcsának. 
Nem olvasott tovább, feloldotta a telefont. Ajkába harapott, ahogy meglátta a hátteret: Lucas és ő volt rajta, mindketten mosolyognak, de Lucas arca csak félig látszik, mert Gillian haja eltakarja, átöleli a derekánál - egy öltözőben lehettek még a télen. Fájdalmasan gyönyörűek voltak, és az emlékek is, amik ahhoz az időszakhoz tartoztak. Nehezen állta meg, hogy ne zokogja el magát. Már épp az alkalmazásokhoz ment volna, a galériáig, mikor látta, hogy a jegyzetek mellett jobbra van egy kis piros jel, amolyan emlékeztető. Rákattintott, hiszen ez nem lehetett véletlen, és nem is volt:
Az, hogy eljutottál idáig, nem jelenthet mást, csak hogy apám nem volt otthon. Menj a kis fekete pontra a bal sarokban, és élvezd! 
Úgy villant elé, akár egy diavetítés: alul volt a visszaszámlálás, harminc másodperce volt, hogy elolvassa a szöveget. Ők szerepeltek rajta általános iskola első osztályában, a mászókán lógtak, kezük egymáséba kulcsolva, nevettek. A háttér szürke volt, csak ők voltak élénkek, majd miután alaposan szemügyre vette a képet, megnyomta a Play gombot, és megjelent a szöveg is. 
Kedves Naplóm! 
Nagyon jó napom volt képzeld, már csomószor találkoztam Lizzie-vel. Essexből költöztek ide de azt mondta,hogy nem bánja, mert itt sokkal több az ember és mert én is itt vagyok. Én mutattam meg neki először, hogy kell elengedni a kezét mert nem merte, és úgy nem is lehet, ha nem bízunk a lábunkban nem naplóm? Frufruja van! Anyának mondtam, hogy nekem is kell és azt mondta még gondolkodik rajta. Ennél jobbak nem is lehetnének a dolgok! Úgy érzem, Lizzie és én barátnők vagyunk. 
A kicsi Gillian. Nem tudott nem mosolyogni. 
A következő képen már nagyobbak voltak, hatodik osztályosak, a Central Parkban vannak lefotózva a korcsolyapálya közepén, mögöttük elsuhantak az emberek. Közeledett a karácsony. 
Már rég írtam ide, naplóm. Nincs mit írnom, minden olyan monoton, még a suli is, Rebecca teszi az agyát, én meg küszködök a matekkal. Dominic és én ma is egymásra mosolyogtunk, kijött segíteni a táblához földrajz órán és olyan aranyos volt... a kék szemeitől szinte elolvadtam! Lizzie és én még mindig nagyon jóban vagyunk, sokszor tanulunk együtt, ezen a hétvégén átmegyek hozzájuk hogy feldíszítsük a szobáját. Izgi lesz! 
A harmadikon már nyolcadik osztályosok, a ballagást követő fotózáson vannak lefényképezve együtt, mindketten magassarkúban, kezükben a terebélyes virágok, barátságosan mosolyognak a kamerába.
Hát, elballagtam. Olyan hihetetlen, hogy vége az általánosnak, hogy mind szétszéledünk... voltak rossz napjaim, volt, hogy utáltam az egészet, de végső soron hiányozni fog. Dominic idén már nem járt ide, de jobb is, mert könnyebben tudtam felejteni, azért kíváncsi lennék, mi van vele. Vannak páran, akik Los Angelesbe mennek tovább, de kapásból tudok nyolc embert, akik ugyanabba a gimibe mennek, ahova én. Aggódtam a felvételikor, mert nehéz volt, és az iskola sem a könnyűségéről híres, de végül sikerült, és ennek nagyon örülök. Apropó, iskola! Lizzie és én egy csoportba fogunk járni. Nem is tudom, mit csináltam volna, ha a legjobb barátnőmmel külön utakra térünk... amiatt nem aggódtam volna, hogy eltávolodunk egymástól, mert a barátságunk ahhoz túl mély. De biztos, hogy teljesen elveszettnek éreztem volna magam, az újba belevágni amúgy is sokkal könnyebb egy olyan emberrel, akit szeretünk. Aaaannyira jó, hogy megismertem! ❤
A következő kilencedik tavaszán készült, amolyan pillanatkép volt ez, de nevettek; a kezükben sör volt. Gillian haja ki volt bontva, lábai felhúzva, csak egy méretes fehér pólót és fekete sapkát viselt. Még így is elbűvölő volt. 
Ez a buli... erről a buliról nem tudom, mit mondhatnék. :D Életemben először ittam ennyit, furcsa érzés volt szédülni és feloldódni jobban, mint eddig bármikor, de ez is könnyebben ment úgy, hogy Lizzie mellettem volt. Amúgy kettőnkkel minden rendben, végre egy hétvégét ketten töltöttünk, mostanában ő és Courtney elég sokat lógnak kettesben. Nem mondom, hogy istenien esik, de az elmúlt hét év alatt soha nem sajátítottuk ki egymást, és azt hiszem, a kapcsolatunk épp ettől sértetlen. Úgy érzem, ha terrortámadást indítana sem tudnék rá haragudni. 
Az utolsó jött. Megint a mászókán csüngtek még március elején, mindkettejük haja súrolt a földet, minden ugyanolyan volt, mint első osztályban. A környezet ismét szürke volt, csak ők voltak színesek; semmi sem változott rajtuk kívül. A háttér mintha leragadt volna nyolc évvel korábban, és nem is szándékozott mozdulni. 
Ó, Napló, mi lenne velem, ha te nem lennél? De úgy terveztem, hogy mostantól digitálisan vezetlek, így is épp eleget írok a suliban. Ma kinyomtattuk ezt a képet a barátságunk nyolcadik évfordulója alkalmából, félelmetes, mennyi idő eltelt az óta a nyár óta, hogy megláttam, nem tudja leengedni a kezét. Tudod, drága naplóm, rengeteg minden történt közöttünk, veszekedtünk, sírtunk és oltáriakat nevettünk, de úgy érzem, semmin sem változtat. Úgy érzem, hogy mikor már gyapjúszoknyát fogunk hordani harisnyával és dagadt bokával, és már csak bottal fogunk tudni közlekedni, mi akkor is nevetni fogunk az unokáink mellett vagy az öregek otthonában, úgy, mintha mi sem történt volna. Mintha az a nap, mikor megismerkedtünk, csak egy napja lett volna. Mi együtt vágtunk bele az élet sűrűjébe, és együtt is fogunk kiérni onnan. 
Nem bírta tovább, kirobbant belőle a sírás. Keserves, vékony hang hagyta el a torkát, arcát a kezébe temette. 
- Miért nem történt így, Gillian? Miért nem tartottad magad ehhez? - nyögte. Úgy érezte, csak most igazán, mintha a sziámi ikrétől választották volna el. Abban a pillanatban rájött, hogy Gillian nem azért adta fel, mert nem tudott túllépni bizonyos sérelmeken, nem, ennek csak kevés köze volt a döntéséhez. Erre az adott nap utolsó mondata is megerősítést adott: 
Azt mondják, Lizzie, hogy a remény örökös szenvedést szül. Épp ezért mondtam le róla. 

Gyűrött volt, az este rengeteget forgolódott a nyughatatlan gondolataitól. Mély levegőt véve felállt, hajat mosott, hagyta, hogy a forróvíz ellepje teste minden porcikáját, a csempének támaszkodva úgy érezte, évekig kibírná ebben az állapotban. Kelletlenül tette mégis a dolgát, öltözőszekrényéhez érve kivett egy kék ujjatlant és egy fekete koptatott farmert, frufruját gondosan elrendezte a homlokán szárítás után, copfját lófarokba fogta, belebújt aranyszínű balerinacipőjére, mikor tekintete a naplóra tévedt. Minden este a párnája alá rakta, mert nem akarta, hogyha valamelyik szülője bejön, kíváncsiságból belelapozzon. Most volt olyan felelőtlen, hogy az íróasztalán hagyta - többet ezt nem teheti, gondolta magában. Felkapta mohazöld kardigánját, a táskáját a naplóval együtt a vállára tette, majd elindult az iskolába. Most, hogy tudta, Lucas és Nora között történt valami aznap este, már nem érezte úgy, hogy valahol szövetségesek lennének. Nem haragudhatott rá, hiszen Gillian és ő akkor nem voltak együtt, de Lucas tudhatta volna, hogy Gilliant mennyire megviselte a különválásuk. Legszívesebben beolvasott volna neki, de ha Gillian nem akarja, hogy Lucasnak is köze legyen a naplóhoz, csak azután tehette meg, hogy az egész véget ért. Lenyelte a késztetést, és az öltöző felé indult, hogy letegye a táskáját. A lányok serényen öltöztek és beszélgettek, volt, aki a mosdóban hangosan énekelt. 
- Siess, Lizzie, öt perccel előbb lent kell lennünk a bemelegítés miatt - szólt Carla, miközben megigazította fehér pólóját. 
- Ma nem tornázom.
- Na mert? - Nora hangja felébresztette benne a feszültséget, de nem akarta, hogy bárkinek is feltűnő legyen. Épp a nadrágját húzta fel, eper szőke haja sima lófarokban, a bal fülén végig fülbevalók futottak. Nora egészen vonzó volt kisfiúsan keskeny csípőjével, feszes fenekével és az oroszokra emlékeztető arcvonásaival, de Lizzie számára most annál ellenszenvesebb. Az iskolában szinte mindenki tudta, hogy Lucas és Gillian együtt voltak, s azt is tudnia kellett azon a márciusi estén, hogy akkor alig öt napja szakítottak. 
- Felfáztam. 
Visszatért a táskájába, előhúzta a naplót, amiben a hamisított igazolást rejtette. A többiek számára úgy tűnt, mint egy átlagos jegyzetfüzet. Látta, hogy Nora szemei a naplóra tévednek, de érdeklődése nem tartott sokáig. 
- Fáj is a hasad? 
Miért érdekel ennyire, te lotyó? 
- Igen, szokott. 
- A tőzegáfonya lefőzve isteni - Carla egyenesen a szemeibe nézett. Talán ő volt az egyetlen normális lány. - Az íze sem rossz, és felfázásra sokkal jobb, mint bármelyik gyógyszer. Jobbulást! 
Halványan mosolyogva megérintette a vállát, aztán a barátnőivel lesietett a tornaterembe. 
- Én jobbat tudok a görcs ellen - Nora ismét feldobta a labdáját. - Szex. Garantált a javulás. 
Szája cinkos mosolyra húzódott, a bent lévő lányokból páran felnevettek. Lizzie érezte, hogy elvörösödik, de nem a szégyenlősségtől, hanem a dühtől. 
- Senki sem kérdezte, hogy mit tudsz, Nora - mondta olyan hidegen, amennyire csak tudta, és ő is lesétált. Egyenesen Mr. Bae irodájába ment, hogy átadja neki az igazolást, aki szó nélkül olvasta és fogadta el - Lizzie megkönnyebbült, hogy nem történt fennakadás. Csendben leült a pálya szélén lévő padra, és ahogy elhangzott a sípszó, nekiállt az olvasásnak. 
Azért legjobb barátok nem teremnek minden bokorban. A legtöbb ember mellett vannak mások, haverok vagy barátok, de nem mindenki mondhatja el, hogy olyan, akivel megoszt mindent. De tényleg minden, bármilyen aggálya vagy öröme van. Vágyunk erre, de csak azért, hogy ne legyünk egyedül, betelünk kevesebbel is. 
Nekem is voltak haverjaim, Liz, és neked is. Én is jártam el mással kávézni, és te is. Én is beszélgettem sokat másokkal, és te is. De mindig visszakanyarodtunk egymáshoz, mert tudtuk, hogy egymás számára vagyunk az igaziak. Hiába a többiek, ők csak pótlékok voltak. 
- Rövidtávú futás, remélem, mindenki felkészült - dörögte Mr. Bae. - Felmérés lesz, bele fog számítani az év végi jegybe. 
- De hiszen csak április van - akadékoskodott Ben. 
- Két hónap, és vége a tanévnek, Mr. Ferguson. Rendeződjenek párokba és alkossanak egy sort! A lányok balra, a fiúk jobbra. A fiúk kezdik. 
Nora és Lizzie tekintete egy másodpercre összekapcsolódott, de Lizzie amennyire csak tudta, kerülte. Undorodott tőle. 
Vezettem naplót még azelőtt is, hogy ezt elterveztem volna. Még kiskoromban minden apróságot leírtam a napjaimból, utána már csak azt, amit érdekesnek tartottam, vagy amiről írni akartam: érzések, gondolatok, vélemény... sokat segített. Olyan volt ez, mint egy kis titkos világ, és sokszor gondoltam arra, hogy majd évekkel később visszaolvasom. 
Kár, hogy ez nem valósulhatott meg. De neked, csak neked - és ez páratlan lehetőség! - megengedem, hogy betekintést nyerj az én titkos világomba. Rengeteget írtam rólad, Lizzie, és ha valaki nem állította el halálom óta a telefonomat, amit nagyon remélek, akkor minden kézre fog állni. Mivel nem voltam egy nagyon érzelmes típus, talán rendesen ki sem fejeztem, mennyit jelentesz nekem - talán azt hiszed, az, hogy kezedben tartod a naplóm, azt jelenti, nem sokat, vagy hogy megtorlást akarok, de csak választ szeretnék adni a kérdéseidre. Tudom, hogy mindenkinek vannak. 
Kifejezte. Nem kellettek a szavak, a segítőkészsége, a mosolya, a humora, az, ahogy kiállt érte, mindent elmondott. 
Imádkozz, hogy anya legyen otthon, mert ha csak apa van, akkor nem fogsz tudni bejutni a szobámba. Akár este kilenckor is ellátogathatsz hozzánk, a lényeg, hogy betartsd a huszonnégy órás bejegyzéskorlátot.
Felsóhajtott és megjelölte az oldalt, mert amíg iskolában volt, nem tudta tovább folytatni. A gyér napsütésben figyelte a többieket, ahogy próbálják lekörözni egymást, nézte a tornacipők trappolását a betonon. Végignézett a csoporttársain, és hirtelen úgy érezte, nem tartozik oda. Kivel azonosulhatott volna? Norával, akiben nem volt gerinc mint kiderült, soha? Ashleyvel és Amberrel, az ikrekkel, akik nem törődtek mással, csak magukkal? Paige-el, aki alig várta, hogy mutogathassa magát szünetekben? Linával, aki azt tette, amit mások mondanak? Itt egyetlen normális lány volt, de ő is elment. 
Örökre. 

Megkönnyebbülten hagyta el a tornaterem környékét is, mielőtt matekra ment volna, besétált a harmadik emeleti mosdóba, ahol köztudottan nem voltak olyan sokan. Jelenleg senki sem volt bent, a diákok zsongásának idegesítő zaja odakint ragadt, egy másik világban. Hideg vízzel áttapogatta a halántékát és a szemhéját, frufruját megemelve löttyintett kicsit a homlokára is - úgy érezte magát, mint aki lázas. Ahogy felpillantott a tükörbe, hirtelen meglátott maga mögött egy fekete hajú lányt, száját a keze elé kapva felsikoltott. Gyomra a bokájába zuhant. 
- Hiányoztam? - kérdezte pajkos félmosollyal Courtney. 

Köszi, hogy maradsz a második részre is. Remélem, bebizonyítod, hogy tökös csaj vagy, még ha te nem is gondolod ezt magadról. 
Vannak emberek, akik egyszerűen kiegészítik egymást. Nem egyeznek feltétlenül mindenben, de olyanok, mint a kirakós darabkái, nem lehetnek meg egymás nélkül. 
Te ilyen ember voltál számomra, Lizzie. 
Összeszorult a torka. Ismét az ágyán ült felhúzott lábakkal, odakint sűrű gomolyfelhők kezdték ellepni az eget. 
Például az a március elejei kirándulás. Igen, az idei. Furcsa belegondolni, hogy utána mindössze négy héttel beütött a ménkű. De nagyon élveztem, az a két nap a legjobb napjaim közé tartozik. Pedig te is tudod, akkor milyen nehezen lehetett felvidítani. 
Az utolsó kirándulás. Elővett egy zsebkendőt, hogy felitassa a szemeit. 
Idahóba mentünk. Kinek mi jut eszébe Idahóról? - kérdezte jókedvűen Mrs. Asher, akinek láthatóan jó hétvégéje volt, mert végig vigyorgott, és szinte elhappolta az órát. Hát persze, hogy a krumpli! Édes, sós, csavart, pürésített, üregesre sütött, ropogós, mállós. Tök mindegy, csak krumpli legyen. Beleegyeztünk az úti célba, mert mindenki imádta a krumplit. Talán Ava Lee nem, mert a szusin kívül nem nagyon evett mást.
Nem volt kérdés, hogy megyünk-e, vagy sem. Én örültem, mert kicsit kiszakadhattam a közegemből, ráadásul egy legjobb barátnővel a kirándulások felejthetetlenek. Egészen addig jó is volt, míg Mrs. Asher nem közölte, hogy a nagyobb kedvezmények miatt bevonják a B osztályt is. 
Hát persze! Lucas. Gillian azért vágott olyan feszült arcot. 
Ha te nem beszélsz rá, nem valószínű, hogy elmegyek. Megtudtam Willtől, hogy Lucas is jön, úgyhogy nem akartam elmenni. De te rábeszéltél, Lizzie, hogy majd lefoglaljuk magunkat, és jó lesz. Ezúton is köszönöm neked, mert ha itthon maradok, biztos, hogy emésztem magam. 
Lizzie cipőt húzott, kardigánt, bepakolta holnapra a táskáját, és elhagyta a házat. A nap szinte már teljesen lement, a gomolyfelhők zöme más tájakat keresett arra, hogy megpihenjen, úgyhogy zavartalanul sétálhatott. Szándékosan Gillian-ék háza felé tartott. 
A buszon ültünk, pár percig görcsöltem, még megvolt a lehetőségem, hogy leugorjak, de utána feloldottál. Viccelődtünk, mutattál néhány humoros képet, ezzel megakadályozva, hogy hátranézzek. Olykor beszédbe elegyedtünk másokkal, az egyik lány hátrafordult, hogy elámuljon a majdnem egyforma ruhánk láttán. 
Lapozott egyet, és kiesett egy közepes nagyságú kép. Felszedte, de ahogy meglátta, guggolva is maradt: az a kép volt, amit Lina a buszon készített. Mindkettejükön egy egészen rövid virágmintás szoknya volt, Gillian-en rózsaszín, Lizzie-n kék, a hátulján egy belevarrt masnival. A felsőjük hosszú ujjú volt, egész alapon fekete, de a sűrű geometriai minták vajszínűen voltak belehímezve. Gillian haja lustán keretezte az arcát, befont copfja elöl, ahogy Lizzie egyenes haja is, hajszálaik majdnem összeértek. Próbált felfedezni valamit Gillian arcvonásában, a fogvillantós mosolyában, a kék szemeiben, eperszínű ajkaiban, de nem sikerült. A történteket ismervén szomorúnak tűnt, ám a mosolya igaz volt. Nagyot sóhajtva felállt még mindig a képet tanulmányozva, de ekkor beleütközött egy szőke hajú, Gillian hajára kísértetiesen hasonlító lányba, és felsikított. 
- Mi a franc van veled? - a lány megfordult, de sokkal csúnyább volt, mint Gillian, és pár évvel fiatalabb is. Nem tudott válaszolni, szíve olyan hevesen vert, hogy szinte átszakította a mellkasát. Hogy is gondolhatta volna, hogy Gillian-be ütközik? Megrázta a fejét, aztán tovább olvasott. 
Szép kép, igaz? Nekem is tetszik. Hoppá, jelen időben beszéltem magamról! Ezt többé nem tehetem. 
Ahogy leszálltunk, igyekeztem kerülni Lucast és a barátait, de ezt te is észrevetted. Állandóan odébb álltam, mint ők, vagy ha kellett, szándékosan lemaradtunk, amit te nem bántál, sőt, helyeselted is. Viszont ez a rész nem a Lucasszal kapcsolatos érzéseimről fog szólni. Annak máshol a helye. Mrs. Asher kikötötte a szálláshoz érve, hogy minden szobában hárman lesznek, de a választást ránk bízta. Linának felajánlottuk, hogy jöjjön hozzánk, és ő örömmel mondott igent. Sem te, sem én nem akartunk olyan lánnyal együtt lenni, aki nem vár mást, csak hogy a fiúk szobái felé vegye az irányt. 
Este következett a zuhanyzás, kicsit kellemetlen lehetett azoknak, akik nagyon gátlásosak, mert a kabinokkal szemben volt a tükör, és a függönyt megspórolták, úgyhogy premier plánban láthattuk más mellét. És mást is. A fürdőben óriási ricsaj és pára volt, mire beértünk, voltak, akik ketten egy zuhany alá álltak. Emlékszel? Beálltam, a víz folyamatosan ereszkedett ránk, és te megmostad a hátam. Nevettünk, szinte alig kaptunk levegőt, mert elég abszurdul festett a helyzet. 
Lizzie is elmosolyodott. Valóban szokatlan volt, de vicces, és csak az számított, hogy jól érezzék magukat. Időközben a házukhoz ért, a kertben felkapcsolódott az egyik kislámpa, a házban csak Tucker szobájának fényét látta égni. Minden olyan csendes volt, csak a szél gyenge susogása maradt. Látta, ahogy Gillian a kis utazótáskájával együtt kisétál az ajtón, és egyenesen átsiet a túloldalra, hogy levágja a az utat a vasútállomásig. Aztán eltűnt. Olyan köddé vált, mint minden. 
Miután végeztünk ezzel a kölcsönös szolgáltatással, visszasétáltunk, felhúztunk valami ruhát, én kibontva hagytam a hajam, még sminket sem tettem fel, mert a víz csak félig szedte le. Szóval leszedtem az elkenődött maradékot, épp arról beszélgettünk, hogy elmegyünk körülnézni a szállás környékére, a kapun belül, mikor Lina berontott. Ő talpig fel volt már öltözve, mint aki egy fontos bulira készül. 
Átment a másik oldalra, leült a padra, és felpillantott a házra. Megint elfogta a gyomorideg. 
- Gyertek le! Már majdnem mindenki ott van. Mrs. Asher és Mr. Hithchock megengedte, hogy éjfélig kint legyünk. 
Volt a szállástól alig húsz méterre egy kiesőbb rész, ahol a kollégisták köztudottan bulizni meg sütögetni szoktak... és még ki tudja, mit csinálni, de a lényeg, hogy a két csoport úgy döntött, erre a két napra mindenkivel barátságot köt. Te kérdőn néztél rám, hiszen voltaképpen csak tőlem függött. 
- Nem vonhatjuk ki magunkat. Menjünk! 
Olykor megszállt valami emberfeletti erő, hogy bármin múlik is, most jól fogom érezni magam, és nem fogok törődni a körülményekkel - most is ez történt. A tűz szagát már méterekkel odébb is érezni lehetett, valaki rádión középerős hangerőn nyomatott valami partizenét, a legtöbben a tűz körül ültek. Kerestem valami biztos pontot, ahová nézhetek, úgyhogy Linán állapodott meg a tekintetem, aki jókedvűen mosolygott rám, és a kezünkbe nyomott egy-egy sört. Voltak, akik csókolóztak, mások flörtöltek, de a legtöbben harsányan nevettek. Nem akartam kimaradni a jóból, ahogy te sem, szóval leültünk a többiek közé, de mi egy ládára ültünk, nem a földre. Melyik lány maradt társaság nélkül azon az estén?
Bátran állíthatom, hogy jól telt. Jól éreztük magunkat, azt vettem észre, hogy a harmadik söröm gurítom le, de nem zavart. Akkor tényleg úgy éreztem, hogy az emberfeletti erő csak növekszik bennem, és valahol örültem is, hogy úgy látják, tökéletesen jól vagyok. Mert te is azt hitted, nem Lizzie? Még én is elhittem egy percre. De mindenki megtanulja ennyi idős korára, hogy van, hogy másodpercek alatt megváltoznak dolgok, pillanatok elegek ahhoz, hogy a jóból borzalmas legyen. Hogy az alkohol pozitív hatása átmenjen negatívba, hogy az emberfeletti erő emberfelettien elgyengítsen. Mike, minek kellett odébb állnod? Miért nem maradtál ott, ahol voltál? Ha ott röhögsz tovább a haverjaiddal, nem látom meg, hogy Nora Forrest épp lehuppan Lucas ölébe, és belecsókol a nyakába. 
Nem, ez nem igaz. De ő nem emlékezett erre, mert... mert nem látta. 
Azt mondtam, nem fogok a vele kapcsolatos érzéseimről írni, de azért azt elárulom, hogy rettenetes volt. Mintha kést szúrtak volna a hasamba és a mellkasomba egyszerre, és mintha megbénult volna az alsó felem. Nem tudom, hol voltál, de nem láttalak, és nem akartalak keresni, úgyhogy észrevétlenül felsiettem. 
Az italokat nézegette, és azon viccelődött Linával, hogy a két tanár mit szólna, ha mindezt meglátná. Aznap este még látta Lucast, amint épp iszik valamit, de Nora nem volt a közelében. Lekésett a pillanatról, ami nyilván nagyon fontos momentum volt, ha most Gillian megjegyzi. 
Úgy sírtam, mint akivel közlik, hogy időzített bomba van benne, és az egész élete egy hazugság volt. Már a kirándulás előtt is megfordult bennem a halál gondolata, de aznap este egy csapásra betonkeménnyé vált. Nem akartam ezt tovább. Úgy éreztem, csak a szenvedés jutott, bármerre megyek, bármit csinálok, csak pofonokba ütközöm. Olyan mély levegőt vettem, mint még soha, aztán elindultam a terasz felé. 
Lizzie szemei kidülledtek, úgy szorította a naplót, mintha védelmezőn megölelhetné. Vacogni kezdett. Miért nem ment fel? Miért nem jutott el az agyáig, hogy Gillian már nem ül a helyén? Ott helyben megfogadta, hogy soha többé nem iszik. 
Féltem, Liz. Úgy reszkettem, mikor kinyitottam az ablakot, hogy szinte összeestem. De az elhatározás nagyobb volt bennem. És amúgy is, beállíthattam volna balesetnek, mondjuk, hogy túlságosan kihajoltam a korláton, és kiestem. A nyolcadikról senki sem élne túl egy zuhanást, főleg, hogy alattunk autók voltak. Volt gond? Egy szál se. Arra kényszerítettem magam, hogy arra gondoljak, alig tíz perc, és minden nemű szenvedésnek vége. Nincs Lucas. Nincsenek ribancok. Nincs családi perpatvar. Felültem az erkélyre, először féloldalasan, aztán lovaglóülésben, majd végül teljesen kifelé lógtam. Hajmeresztő volt nekem is, hidd el, akkor még nem voltam olyan magabiztos ilyen téren, mint most. A mélység hívogató volt, a lábam szinte élettelenül lógott a sötétségben. Csak annyit kellett volna tennem, hogy elengedem a korlátot, amit olyan görcsösen szorongattam. 
De nem tettem meg. Nem mertem. Ezzel az érzéssel együtt visszatért minden fájdalom, Nora, ahogy beleül Lucas ölébe, a veszekedő szüleim, szinte minden rossz pillanat automatikusan pörgött le előttem és nehezedett rám. Hallottam, hogy bevágja valaki a mellettünk lévő szoba ajtaját, és halkan felsikolt, undor futott végig a testemen, ahogy belegondoltam. Végül leszálltam, és remegő lábakkal az ágyra hasaltam. 
- A rohadt életbe! - kiáltotta Liz, és magának fájdalmat okozva rávert a padra. Nem érdekelte, ki jön ki, a méreg és lelkiismeret-furdalás futkározott benne, dühös volt Lucasra. De legfőképpen magára, hogy nem vette észre, hogy megint valami mással volt elfoglalva. Az volt Gillian első öngyilkossági kísérlete, és ő nem volt ott, hogy megakadályozza. Mert ki tudja, hogy alakul? Ha felmegy vele, talán eszébe sem jut, hogy véget vessen az életének, és most épp nevetnek valamin. Röhejes módon összeszorította a szemét, hogy visszapörgesse az időt, vagy hogy történjen valami, ehelyett csak autógurulást hallott, amint épp távolodik valahová. Gyűlölte magát, gyűlölte a sorsot, gyűlölte Norát, gyűlölte, hogy ivott akkor este. 
Azt mondtad, még a cipőt és a nadrágot is te szedted le rólam, én pedig meg sem rezdültem. Nyugi, nem vettem be semmit, egyszerűen kiütött a kimerültség. Egészen addig nem hittem abban, hogy egyetlen helyzet képes megváltoztatni mindent, de most már tudom. Tudom, hogy az csak megfogalmazta bennem, amit akartam, mert valahol mélyen már eleve bennem volt. Úgy éreztem, legalább utólag jogod van tudni az igazságot, hiszen bennem nem volt annyi, hogy személyesen elmondjam. 
Nem tudott haragudni rá még ezek ellenére sem. Gyenge volt, valószínűleg még szégyellte is magát, Lizzie fordítva biztos, hogy szintén elhallgatja. Úgy ismerte Gilliant, mint a tenyerét - egyrészről. De másrészről folyamatos rejtélyt jelentett neki, főleg így, hogy minden résszel nagyobb dolgok derültek ki. Nem merte elképzelni, mik várnak rá a következő lapokban. 

Egész tanítás alatt gyomoridege volt, nem vágyott másra, csak hazamenni, és elolvasni a napi adagot. Bár még mindig dönthetett úgy, hogy nem megy bele, megígérte Daisynek, hogy megteszi. És titkon abban is reménykedett, hogy a bűntudatát valamelyest csillapítani fogja. 
- Lucas! - a fiút a kapu előtt kapta el, amint a barátaival nevetnek valamin. Mindenki hátrafordult, de egyedül Lucas tekintetében volt jelen, ami összekötötte őket. Jelzett a srácoknak, hogy várjanak, aztán odasétált Lizzie-hez. Ahogy belenézett a smaragdzöld szempárba, azonnal meggondolta magát; biztos, hogy dobjon még fát az amúgy is háborgó tűzre? Ha Gillian üzenni akar neki valamit, majd akkor megtudja, ahogy ő is. Azonnal meg is bánta, hogy odahívta a fiút. 
- Minden rendben, Lizzie? 
- Igen - zavart mosolyt küldött felé -, csak meg akartam kérdezni, hogy vagy. Tudod, a Zac-es incidens után. 
Lucas tekintete elkomorult a srác iránt táplált dühétől. 
- Én jól, de ha ő szól még egy szót, mehet a fogászatra. 
- Zac mindig egy idióta volt. De mit mondott pontosan? 
Amikor tegnap összeölelkeztek, csak annyit mondott, hogy sértőt Gillian-re nézve. Lucason látszott, hogy nagyon nincs ínyére a dolog. 
- Hogy milyen jók voltak Gillian combjai - morogta. - Érezte is. 
Lizzie szemei kikerekedtek. Voltak emberek, akik tényleg nem ismertek határokat. 
- Ugye nem hiszel neki? Amíg ti... 
- Tudom, hogy nem. Hogy utána mit tett, már az ő dolga, csak felhúzott vele. 
- Tudom, hogy utána is szeretted - mondta. Lucas ebben a percben olyan elhagyatottnak tűnt, hogy Lizzie legszívesebben megölelte volna. Senki sem gondolná erről a jóképű, iszonyatosan jó testű srácról, hogy képes megtörni egy lány. 
- A mai napig szeretem. 
- Baresz, le fogjuk késni a buszt! - kiáltotta Mike a kapun kívülről, mire Lucas jelzett, hogy megy. Könnyebb volt véget vetni ennek a beszélgetésnek. 
- Menj csak - Lizzie mosolyt erőltetett az arcára. - Majd beszélünk. 
- Persze. 
Megvárta, míg elmennek a barátaival, egészen addig nézte őket, hogy alakjuk már csak apró pontok voltak. Teljes csendben indult el hazafelé, egész úton zenét hallgatott, valami olyasmit, ami kizökkenti a valóságból, de rájött, hogy ez a zene is köti valamihez; tizedik osztály, a halloweeni bál előtti nap. 
- Szépek, de veszélyesek. Eszerint kell ruhát választanunk - emlékeztette a bál mottójára Gillian, miközben beléptek az egyik gáláns üzletbe. Amíg a szem ellátott, elegáns ruhák sorakoztak egymás mögött, igazi paradicsom volt ez egy lány számára. 
- Én arra gondoltam, hogy lehetnénk párok - mondta Lizzie, ahogy végigsimított az első sorokban lévő ruhákon. - Kék és rózsaszín. A tiéd lehetne a rózsaszín, mert úgy végképp úgy néznél ki, mint egy Barbie baba. 
Gillian elgondolkodott, aztán biccentett. 
- Gyilkos Barbie. Á, ez a szám! - behunyta a szemét, és szélesen elmosolyodott, aztán az eladónő felé nézett. Alicia Keys szólalt fel a rádióban. - Adna rá egy kis hangot? Kérem. Köszönöm! 
- Szól ez a lassú zene, te elbűvölően táncolsz a ruhádban, a hajad keretezi az arcod, aztán beleharapsz a partnered nyakába... 
Lizzie morfondírozására mindketten felkuncogtak. 
- Esküszöm, egyszer piacra dobom tizennégy éven felülieknek a vámpíros babákat.

Köszönt a szüleinek, aztán fogta magát, előhúzta a naplót az ágya alól és becsukta az ajtaját. Végigsimított a borítón, majd kinyitotta a bejelölt helyen, s olvasni kezdett. 
Az emberi képzelőerő rettentően kreatív. Ha valakit ismerünk vagy tetszik nekünk, hiába olvassuk csak a szavait, előttünk van a hangja, szinte halljuk, ahogy beszél hozzánk. Olykor elképzelünk egy pózt is, ahogy épp mesél, ül, áll, vagy sétál. 
Ezt te is megteheted, Lizzie. Tudom, hogy ahogy nekem is, jó a vizuális képzelőerőd, és megkönnyíti a dolgokat. 
Még csak két mondatot olvasott el, de egészen furcsa volt, hogy Gillian újszerű, az öngyilkosság gondolatától friss szavait olvassa. A hangja valóban a fülében csengett. 
Húha, Liz! Nem gondoltam volna egy időben, hogy ezt én meg fogom írni. De miközben én ezeket a szavakat lejegyzem neked, már előtte pár nappal tudtam, hogy meg fogom tenni. Készen állsz? Persze, hogy nem. Ki állna arra készen, hogy halott legjobb barátnője szavait olvassa, akinek egy nagy rejtély a halála? Hiszen a lány állítólag jól nézett ki. Azért mondom, hogy állítólag, mert én ezt nem tudom megítélni olyan jól magamról. Ez a lány jól kijött a családjával, volt egy édes barátja, egy humoros barátnője, jól tanult. Akkor hát miért döntött a... halál mellett? 
Abban nem kételkedett, hogy ez nem egy a-pillanat-hevében-történt döntés volt, de a pontok mögött látta az akadozást. Nem tudta leírni azt a rettenetes szót. 
Írásban mindig jobbnak éreztem magam, úgyhogy ha van elég lelki erőd, megkaphatod a választ. Megláthatod a dolgok belsejét is, nem csak a szépségét. Húzd elő azt a térképet, amiről anyám már nyilván mesélt neked. 
Megtette; gondosan megcsinált munkával járt mindent bejelölni, aztán időrendi sorrendben felállítani. Gillian tényleg törekedett arra, hogy az illető jobb belátást nyerjen a történetbe. 
B3. 
Az iskolát jelölte. 
A második emelet, a titkárság melletti ajtó. 
Lizzie-t nem érdekelte, hogy csak most ért haza, és várták a tankönyvei, felhúzta a sportcipőjét, majd a naplóval a kezében elindult az ajtó felé. 
- Hová mész? - kérdezte az anyja, aki épp papírokat nyálazott át. - Nem kéne tanulnod?
- De igen, csak vissza kell mennem a suliba. Bent hagytam a matekfüzetem. 
Ez jó magyarázat volt. Pattie bólintott, ezzel szabadjára engedve Lizzie-t. Az iskola este fél nyolcig nyitva volt a takarítók miatt, ráadásul voltak bizonyos foglalkozások, amik miatt eleve nem volt furcsa, ha egy diák tanítás után az épületben kódorog. Az előcsarnok és folyosók üressége nagyon szokatlan volt, a büfé előtti hemzsegést átvette a síri csend, a lépcsőkön felfelé hallatszott cipőjének tompa puffanása. Körbenézett, hogy nincs-e ott senki, s mikor látta, hogy rajta kívül az ittlévők a termek egyikébe húzódtak, megállt. Előtte volt egy egy kis dohányzóasztal háromszemélyes kanapéval, azután a titkárság, tőle jobbra pedig Mr. Pitman terme. 
Hét éves korunk óta elválaszthatatlan barátnők voltunk. Nagy szerepet játszott benne, hogy spontán ismerkedtünk össze, amúgy sem átlagos sztori, hogy valakik egy mászókás mondat után tíz évig legjobb barátnők legyen. Voltak időszakok, mikor nem beszéltünk annyiszor, de ez nem számított; ilyen időszak volt az a kilencediket megelőző nyár is, mert ti visszautaztatok a betegeskedő nagymamádhoz Essexbe. Egy augusztus közepei napon Mr. Pittman behívott az irodájába, hogy beszéljünk. Először nem igazán értettem, miért, de azt mondta, ez minden kilencediket kezdőnél egyfajta eljárás. 
Igen, ezt én is hallottam. Lizzie leült a kanapéra, tekintete az ajtóra siklott. Hirtelen az olvasott világban találta magát. 
Nem akartam bemenni, de végül megtettem, mert melyik elsős akarta volna kihúzni a gyufát egy tanárnál? Mikor megláttam a Tanácsadás táblát, megilletődtem, mert tudtam ide azok jártak, akiknek valami lelki gondjuk volt. Csak úgy mellékesen, talán Mrs. Asher a halálom után szorgalmazta, hogy járj el Mr. Pitman-hoz, hogy könnyebb legyen. 
Felsóhajtott, eszébe jutott, hogy holnap jönnie kell. Lelki szemeivel látta, ahogy Gillian tétován felsétál a lépcsőn, haja összegumizva, és bekopog. Ő ugyanezt tette. 
Mikor bementem, megláttam Mr. Pitman-t a barna faasztalnál, Courtney-t, aki akkor még ismeretlen volt, mellette pedig téged, valamin épp nevettetek. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a találkozó direkt volt-e megszervezve vagy sem, mindenesetre láttam az arcodon, hogy te sem szívesen vagy itt. Hogy ne láttam volna? Hiszen akkor már hét éve ismertük egymást. 
Lizzie legszívesebben elfelejtette volna azt a napot.Meg az utána következő egy hónapot is. 
- Örülök, hogy végül eljöttél, Gillian - emlékszem, Mr. Pitman milyen reklámba illően mosolygott. Azt mondta, minden évben választ kilencedikeseket, szám szerint hármat, akiket ugyanígy behív az irodájába, és segít, hogy kialakuljon egy minimális kapcsolat. Állítása szerint azért, könnyebb legyen beilleszkedni az idegenbe. 
Ő sem hitte el, hogy pont Gillian volt a harmadik. Nem szeretett volna ott lenni, nem akart barátkozni sem, csak kiélvezni a nyár utolsó heteit. Nagyot nyelt. 
Számomra abszurd volt a helyzet, amiért pont te lettél az egyik a három közül. A legjobb barátnőm, a másik felem? Mr. Pitman nyilván nem értette, hogy egymásra vigyorogtunk, de ez a kis titkolózás azt hiszem, mindkettőnket feltöltött energiával. Két hónapja nem láttuk egymást, emlékszel? Titkolózás. Ez a szó mindig is szerepet játszott az életemben. 
Leszámítva, hogy ez egy fintoros egybeesés volt, nem tartottam jó ötletnek. Mert mi van, ha az a másik lány nem kedvel engem, de én őt igen? Vagy fordítva? Minden rosszul alakulhatott volna csupán abból, hogy Mr. Pitman jót akart. Vagy mert ez volt az eljárás? Már nem is tudom. Olykor naivan képes voltam elhinni, hogy az emberek jót akarnak, de máskor meg tisztán láttam, hogy csak kötelességből teszik, amit tesznek, mit sem törődve a feladat lényegével. 
- Lizzie és én már hét éve jó barátnők vagyunk - mondtam, és még mindig nevetnem kell, ha Mr. Pitman akkori arcvágására gondolok. Nevetnék is, az egészet meg sem írtam volna, Lizzie, ha az a harmadik lány, Courtney Rich nincs ott. Emlékszem, hogy a tekintete hogy cikázott kettőnk között, hogy milyen kényszeredetten be akart vágódni. Persze ezt honnan is tudhattam volna akkor? Ő is csak egy lánynak tűnt, akinek furcsa a helyzet, de annyira nincs ellenére. Nem tudhattam, hogy a furcsaság valójában gyűlölet volt. 
Gyűlölet? Courtney nem tudott gyűlölni senkit. Mindenkivel normális volt, előítéletes pedig pláne nem. Lizzie agya lüktetni kezdett; máris homályba ütközött. 
- Ez jól ki lett választva, Mr. Pitman - mondta Courtney. - A két legjobb barátnő mellé nem fér be egy harmadik. 
Kinyílt egy ajtó, de a tanár pont háttal volt neki, így nem láthatták meg egymást. Hangos kopogással sétált be a tanári mosdóba. 
Nem kellett volna beférnie. Elég lett volna, ha békén hagy, vagy egyszerűen csak... barátkozik. De nem furakodik. 
Te is tudod, hogy soha nem zavart, ha másokkal barátkozol. De úgy éreztem, miután Courtney - akinek csak a mondvacsinált külseje illett a vezetéknevéhez - és te nevettetek azon a széken, valami megváltozott. Sokat lógtatok együtt, és nem hanyagoltál el, de nem mondtad, hogy menjünk el valahová hármasban. Én is olykor kettesben lógtam Louisával, de a hétéves barátságunkat nem hanyagoltam el annyira, mint te. 
Louisa Fox. Hallott pletykákat... pletykákat, amik körbejártak az iskolában, a fiúk körében igen népszerűek lettek, de jobb lett volna elfelejteni. Ahogy ott ült az iratszagú iskolában, rájött, hogy mennyire nyomasztó is ez a hely. Libabőrös lett a karja. 
Amikor hármasban lógtunk, éreztem, hogy Courtney-nek nem vagyok szimpatikus, így nem is nagyon törtem magam, hogy jobban megismerjem - remélem, így utólag megérted. De azért nem voltam bunkó, mosolyogtam és érdeklődtem, még ha a legminimálisabb szinten is, mert nem akartam, hogy kellemetlenül érezd magad. Nem mondtam el, Lizzie, de akkor elkezdtem érezni acélbiztos barátságunkon az első halvány repedést, amit mintha csak a lelkembe húztak volna egy kődarabbal. Olykor észrevettem, hogy Courtney barátságtalanul méreget, és mikor órán előttem szólították fel, és jó választ mondott, olyan fölényesen nézett rám, mintha Amerika új alkotmányát álmodta volna meg. Próbáltam nem figyelni rá. 
De talán jobb lett volna, ha teszek picit a barátságunkra, és figyelembe veszem. Néha elgondolkozom, milyen másképp alakulhatott volna sok minden, ha nem vagyok olyan előzékeny. Az egész egy novemberi délelőttön csúcsosodott ki, mikor a szokásos társadalomtudomány óra helyett bent ültünk, összevonva a végzősökkel, nem szóltunk a titkárságon, hogy kéne egy helyettesítő tanár, mert minek? Felállhattam volna. Felállhattam volna, és megelőzhettem volna egy kisebb hólavinát, még akkor is, ha másoktól utána gyilkos pillantásokat kapok. Mert minden csoda három napig tart, nem? 
Ez életem végéig tartott. 
Az osztály háromnegyede alkotott egy kört, hülyeségeket kérdezgettek egymástól, volt, amit szavazással döntöttek el. Te és én egymás mellett ültünk, te zenét hallgattál, én meg egy kis novellát fogalmaztam meg a füzetembe. Közben akárhányszor felpillantottam, összeakadt a tekintetem egy elég helyes végzőssel, nevezetesen Austinnal, és én nem is ellenkeztem. Időközben felmerültek a lányok, és valaki a következő kérdést tette fel: 
- Melyik gólya a királynő és melyik az abszolút gáz?
Lizzie átkozta magát, hogy nem vette ki a fülhallgatóját, de azért az arckifejezésekből sokat le tudott vonni. Remegni kezdett a gyomra, közben lassan lefelé sétált, szinte látta, ahogy együtt hárman lesétálnak, és félúton elbúcsúznak Courtney-től. Mintha csak egy évtizede lett volna. 
Courtney ott ült a hátsó padban, a srácokat figyelte, meg úgy nagyjából az egész osztályt. Nem figyeltem, egészen a második kérdésig. 
- Ki az, aki szerint Gillian Northman a legdögösebb? - azonnal felkaptam a fejem, ahogy az osztály többi tagja is felém fordult. A srácok úgy néztek végig rajtam, mintha egy kiállított tárgy lennék, bár ez zavart a legkevésbé. Komolyan valaki olyan gerinctelen, hogy egy egész osztály előtt eldönti, ki az, aki tetszik és ki az, aki alulmarad? Nem amiatt aggódtam, hogy én a negatívhoz fogok tartozni, hanem a helyzetet tartottam undorítónak. 
- Ez most komoly, Marcus?
Kézfeltartással döntöttek: a huszonöt fiúból húsz megemelte a kezét, köztük Austin is. Most el kellett volna pirulnom, vagy pajkos mosolyt vetnem valamelyikükre, hogy jelezzem, a szexisségemhez párosul a kajánság is? Nem tettem semmit. Kerültem a tekintetüket, inkább visszamélyedtem a történetembe, de képtelen voltam tovább folytatni. 
- Rendben, és a legcikibb? Courtney? Ki az, aki szerint Courtney Rich inkább dögös, mintsem gáz? 
Te jó ég, te jó ég, gondolta magában Lizzie, és leült a kerítés előtti kőre. 
Erre direkt felnéztem, őszintén mondom, hogy nem érdekelt, de valahol jó érzéssel töltött el, hogy mindössze hat ember rakta fel erre a kezét, a többiek mind úgy gondolták, hogy egyszerűen szánalmas. Egy "Kapjátok be!'" beszólással elintézte, ám ahogy véletlenül egymásra néztünk, rájöttem, hogy ennyivel nincs elintézve. Courtney-nek fájt, hogy nem érdemelte ki azt a címet, amit én - ha tehettem volna, vagy ha fontos lett volna, átadtam volna neki. Mert engem vele ellentétben nem érdekelt, hogy eleget teszek-e az ilyen megbélyegzéseknek vagy sem. Azon a délelőttön örültem, hogy nem néztem tovább Courtney-t. 
Te, Lizzie, láttad rajta, hogy eléggé letört, de azt nem mondta el, hogy miért. Vigasztaltad, hozzám pedig annyira jöttél oda, hogy elmondd, ma ne várjalak, mert dolgod van. Fontosabb volt számodra az a három hónap, mint a mi hét évünk, Liz? Igen, azt hiszem. Valamit láthattál benne... vagy csak nem tudtál fenntartani két kapcsolatot egyszerre. 
Soha nem volt fontosabb. Csak nem akarta, hogy úgy érezze, Courtney felborítja ezt a meghitt hétéves viszonyt, ezért külön barátkozott vele. Nekitámasztotta a fejét a hideg vasnak, a gyengülő nap megvilágította a farmerját. Az eget kémlelte, amint a madár felröppen az ágról, és elmegy. Itt hagy mindent, ami fáj neki. 
Viszonylag sokáig voltam bent, már szinte besötétedett, mert dupla külön irodalmam volt. 
- Kiérdemelted a címed, ahogy látom. 
Courtney hangja villámcsapásként ért. Mégis mit keresett itt a fekete hajú lány, akinek semmi sem számított a külsején kívül? Ja, és nehogy elfelejtsem: azon kívül, hogy engem napról napra jobban utáljon. Kicsit vegyük sorra, ha már itt tartunk: kiérdemeltem? Szerettem a testhezálló csőfarmerokat, az igaz, de őszintén, öltöztem valaha is kirívóan? Az ő szavaival élve, kiérdemelve a legdögösebb lány címet? Kérem a választ, Liz! Képzeletben hallani akarom. 
Soha. Szíve nagyot dobbant, mert félt, hogy most igazán rossz dolgok következnek. 
- Nem az én hibám, hogy a többiek dögösnek tartanak. Megjegyzem, nem igazán érdekel, szóval ha akarod, hivatalosan is átadom neked ezt a... megbélyegzést. 
Ezzel a mondatommal nyilván felhergeltem. Végre okot szolgáltattam neki arra, hogy kifejezze az utálatát. 
Jaj, ne! 
Ebben a pillanatban felém lendítette a kezét, és talán nem teljes értékű bántalmazás úgy, hogy csak egy karcolás keletkezett a homlokomon, de azért nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Mindezt azért, mert irigy volt rám, most már tudom. Utálta, hogy a társaságodban vagyok, hogy a srácoknak jobban tetszem, és még maga a létezésem is szúrta a szemét. Az még rendben van, ha valaki csak szavakkal dobálózik - azt is határokkal. De azt még apámtól sem tudtam elviselni, ha megfogta a csuklóm, nemhogy egy gyerekes lánytól. 
Lizzie erősen szédülni kezdett, a feltörő epét erősen köhögve küldte a kőre. Miután végzett, cserepes ajkakkal megtörölte a száját és kisietett a kapun, de le kellett ülnie a buszmegállóba. Courtney megütötte Gilliant, és ő erről nem tudott? Vagy csak nem látta a fától az erdőt...? Könnyek csorogtak végig az arcán, csípték a száját. Ez olyan abszurd volt, mint még talán soha semmi. Hányingerrel kerültek elő a Courtney-vel töltött napok, szíve fájdalmasat sajdult, ahogy arra gondolt, mikor Gillian majdnem elsírta magát egy találkozójukon. A legjobb barátnője. A valódi legjobb barátnője. 
Szóval Lizzie, drágám, remélem, hogy sikerült meggyőzzelek arról, hogy Courtney Rich egy álszent kis senki. Miután elment a suliból (ami az eset után egy héttel történt), minden visszaállt a normális kerékvágásba, és én úgy örültem, hogy maguktól rendeződtek a dolgok. Ne hidd, hogy haragszom rád, de ezt felfoghatod tanulságnak is. Bárki is férkőzik az utadba, Liz, ne felejtsd el, hogy mi az, ami antik, és mi az, ami kezdeti ezüst. 
Ennyi volt mára. Még nézegette a kövér, néhol dőlt betűket, de elfordította a fejét, hogy ne csöppenjen rá még egy könnycsepp. Ha lett volna hozzá mersze, megütötte volna magát, amiért hibát követett el. Mert lehet, hogy Gillian nem haragudott, de beleégett a lelkébe. 
És ami beégett, azt már nem lehet törölni. 

Daisy kiment a teraszra, töltött magának egy pohár teát, és nekilátott a mai adagnak. Elfogta a rémület, mert úgy érezte, az ő része hamarosan véget ér, aztán az egésznek vége. Nincsen több kérdés, sem válasz, annyit tehet, hogy a válasz után egyszerűen elfogadja, hogy Gillian meghalt. Aztán eltemeti - az időponton még nem gondolkodtak, de már egy ideje érlelődött benne, hogyha az egész napló végére érnek. 
Nem hiszem, hogy mondhatnék mentségként valamit, anya. Nem hiszem, hogy mondhatnék bármit, amitől jobb lenne. Egyszerűen szeretném, ha megértenéd, a családi kör milyen szerepet töltött be a döntésemben, és nem azért, hogy bűntudatot érezzetek. Bár ezt nem tudom elkerülni, igaz? 
Valóban nem. 
Mint mondtam, soha nem voltunk tökéletesek. Voltak nagyobb összezörrenéseink, mosolyszüneteink, de nem ezek, amik igazán elkeserítettek, hanem a mélyebb dolgok, amik nektek talán nem is tűntek mélynek. Például az a sok veszekedés apával, amikor hiába szóltam rátok, megkaptam, hogy fogjam be a szám. Vagy az a sok félbeszakított mondat, ami azt jelezte, nem voltam elég fontos.
Most ne ellenkezz. Tudom, hogy sokszor apróságokkal voltatok elfoglalva, mondhatni nem láttátok a fától az erdőt. Emlékszel arra a szombat estére? Ti néhány rokonnal találkoztatok, míg én otthon néztem az egyik tehetségkutatót. Tudom, hogy apa is kíváncsi volt a jókra, és neked már eleve voltak kedvenceid az első adásból, úgyhogy jól memorizáltam az énekeseket, csakhogy megosszam veletek. Hazajöttetek, nekiálltam, és ti egyszerűen kimentetek a nappaliból - veszekedni. Veszekedtetek azon, hogy nem sült el olyan jól a vacsora, egymásra kentétek, mígnem odáig fajult, hogy már egymás családjait aláztátok. Akárhányszor rátok néztem ilyenkor, elhatároztam, hogy nem akarok esküvőt. Nem akartam annyira elrontani, mint ti. 
És láss csodát, nem is lett! Furcsa a sors. 
Összeszorította a szemeit. Nem Gillianre volt mérges, amiért közli vele ezeket a szavakat, hanem magára, hogy nem kapcsolt időben. A bűntudattól fájdalmasan összeugrott a mellkasa. 
De te választ szeretnél a kérdésedre, és őszintén remélem, hogy részedről megkaptad ebben a rövid leírásban. Elmondtam neked olyasmiket, amiket másnak soha, elmondtam, amik mindig nyomták a szívem, de amíg lehetőségem volt rá, nem mondtam el. Végső soron is, az én döntésem volt, hogy befejezem. De még nincs vége a sztorimnak! Mire a napló végére érnek a következő személyek, mindannyian megkapjátok a teljes választ. 
Sajnos kénytelen voltam olyan emberekről is rosszat írni, akik a legfontosabb szerepeket töltötték be az életemben, de az élet már csak ilyen, nem? Csalódunk. A különbség, hogy van, aki fel tudja dolgozni őket, és van, aki nem. Ha már ennyi mindent kibírtál, most eszedbe se jusson feladni. 
Legnagyobb meglepetésére Lizzie neve volt felírva a következő lapra. Mégis mi köze lehetett a legjobb barátnőjének az öngyilkosságához? Vagy csak búcsúzni akar tőle? Bárhogy is, Daisy másodpercekig csak meredt maga elé, hiszen véget értek a napok, azok a napok, míg még tehetett valamit Gillian-ért. Zsebéből hirtelen kiesett a nyugtatósüvege, azonnal felkapta, hogy bevegyen egyet, aztán a naplóra pillantott. Gillian ezt szeretné? És ő is szeretné bevenni azt a fél szemet, vagy csak megszokásból tette? 
- Elég volta gyengeségből - mondta határozottan, és messzire dobta. Miközben látta repülni, egy másodpercre megdobbant a szíve, hogy talán rossz ötlet, de aztán megrázta magát. Amióta elkezdte a naplót olvasni, úgy érezte, más lett; már attól erősebbnek érezte magát, hogy egyáltalán nem készült ki olvasás közben. 
- Lehet, hogy az én részem véget ért, de az övé még nem - suttogta. - Vele kell maradnom végig. 
- Anya? - Tucker szaladt ki. - Kérdezhetek valamit? 
- Persze, szívem - rámosolygott. 
- Lehetséges, hogy Gillian itt van? 
Libabőrös lett.
- Nem, szívem.. már nem lehet - Daisy hitt a szellemekben, de egy percre sem képzelte el, hogy Gillian megjelenik kísértet formájában. Nem szándékozta megijeszteni Tuckert, függetlenül attól, hogy bátor kis srác volt. 
- De szeretett minket, akkor még legalább egyszer meg kell néznie minket, nem? 
Szó nélkül magához ölelte a fiát, életének egyetlen gyümölcsét, és arra gondolt, milyen jó, hogy kidobta a bogyókat. 

Ebéd után elautózott Lizzie-ék házához, bár tudta, hogy a lány még nincs otthon, a lakásban meg szerette volna várni. Csak az apja volt otthon. 
- Á, helló, Daisy! Minden rendben? - fürkészte a nő arcát. 
- Mondhatjuk - sóhajtott. - A lányodat keresem. Illetve szeretném megvárni. 
- Ó, nyugodtan, gyere beljebb - látszólag meglepődött, de nem volt ellenére. A lakásuk egyszerű volt és rusztikus berendezésű, helyet foglalt a bőrbevonatú kanapén. Úgy szorongatta a táskáját az ölében, mintha bármikor eltűnhetne a naplóval együtt. - Kávét? Narancslevet? 
- Semmit, köszönöm. 
David felvette a strapált sportcipőjét, fejére húzta a kék baseballsapkát. 
- Lenyírom a füvet és rendbe szedem a bokrot, már két hónapja nem törődtem vele - megforgatta a szemeit. - Ha bármire szükséged van, szólj. 
Halvány mosolyt küldtek egymás felé, Daisy örült, hogy férfi lévén nem kérdezősködött. Minden másodperc egy órának tűnt, a fűnyíró valamelyest elnyomta zajongó gondolatait, végül Lizzie egy órával később megérkezett. Letolta balerinacipőjét, hátraugrott egyet, ahogy meglátta Daisyt a kanapén ülni. Az asszony azonnal felállt. 
- Helló, Mrs. Northman - Lizzie szerényen mosolygott; a tragikus nap óta nem találkoztak.
- Mondtam már, hogy Daisy. Egyébként amellett, hogy érdeklődnék afelől, hogy vagy, beszélnünk is kell valamiről. 
Lizzie gyomra kicsit összerándult, de jól esett, hogy látja Daisyt. Letette táskáját a cipős szekrény tetejére. 
- Megvagyok - mély levegőt vett. - Nem tudom, mit mondhatnék. Csak abban bízom, hogy te is valamennyire rendben vagy.
- Hát... - a sírás határán volt, de fékezte magát. - Túlzás, Lizzie. De még mindig itt vagyok, és ez a lényeg. 
- Miről szerettél volna beszélni? 
- Gillianről - azóta, hogy megtalálta a naplót, nem volt visszaút. A lány tekintete elkomorult. - Hátrahagyott valamit. Egy hete találtam meg, miután hazajöttünk Los Angelesből, és azóta mondhatni csak ezzel foglalkoztam. 
Lizzie leült, lábait törökülésbe fonva figyelt Daisyre. 
- Egy napló. Mindannyiunknak voltak kérdései, akik tudják, hogy Gillian valójában... - nem bírta kimondani - valójában maga választotta a halált, és ő nem is hagyott minket válasz nélkül. Azt hiszem, csak azok szerepelnek benne, akiknek valami köze van az egészhez. 
A fiatal lány nagyot nyelt, gyomra a bokájába zuhant. Lekapta a tekintetét Daisyről egy percre, aztán visszavándorolt a táskájára. Gillian hagyott egy naplót, utólag? Szembesíteni akart mindenkit a hibáival, köztük az anyját is, aki mindenkinél többet szenvedett az utóbbi időben? Lizzie vonásai megkeményedtek, és megrázta a fejét.
- Én nem akarok tudni róla, Daisy. Nagyon szeretném valójában megtudni, miért tette ezt, de nem tudok szemet hunyni afelett, hogy talán nagyobb fájdalmat okozott neked. Ehhez nem volt joga. 
- Nem okozott nekem fájdalmat - mondta halkan. - Eleinte nekem is így tűnt, de az igazság, hogy ő csak rávilágított dolgokra. És megadta az esélyt, hogyha mindent nem is tudok megváltoztatni, de a jelenbéli hozzáállásom igen, és választ kaphatok a lányom tetteinek kérdéseire. Lizzie, nem kötelezhetek rá, hogy elolvasd. Gillian azt írta, felőle el is égethetjük, de ha szeretted őt, tényleg szeretted, akkor ennyit meg kell tenned érte. Meg kell hallgatnod az utolsó szavait. 
A fenébe is, persze, hogy igaza volt! Beletúrt a hajába, elrendezte a frufruját és nagyot sóhajtott. Semmit sem akart jobban, mint kicsit valóban visszaidézni Gilliant, s erre a napló tökéletesen megfelelt. 
- Persze, hogy megteszem.
Daisy megkönnyebbült. 
- Minden nap csak egy fejezetet olvass el, és ha meglátod más nevét, át kell adnod a naplót. A borító alatt van egy térkép, amik segítségével jobban megértheted a történetet. Nekem legalábbis sikerült. 
Kis csend állt be, de nem kínosan. Daisy lassan elővette lánya utolsó cselekedeteinek egyikét, és átadta Lizzie-nek. A lány végignézett rajta, ám eddig még egyszer sem látta. Gillian nyilván gondoskodott róla, hogy minden meglepetés maradjon. 
Miután Daisy elment, Lizzie túlfűtötten lapozott oda az ő részéhez, kényszerítve magát, hogy ne olvasson bele bizonyos mondatokba. Tudta, hogyha elkezdi, nincs visszaút; az élete már amúgy is gyökeresen megváltozott, ez maximum csak segítette, hogy elfogadja a helyzetet. 
- Álljunk neki - mondta rekedt hangon, aztán a neve melletti oldalra siklott a tekintete. Mindössze egy szöveg szerepelt rajta középen:
Meg kell hoznunk a saját fényünk a sötétségbe.