Eljött a hétfő. A nap, amik pár hónappal ezelőtt még a rémálmaikban sem szerepeltek. Ha valaki azt mondja nekik, hogy Gilliant fogják elbúcsúztatni, kinevetik, aztán leteremtik, hogy ne vicceljen ilyennel. 
De most mégis ez volt a helyzet. A nap hét ágra sütött, az ég kékjében el lehetett veszni, ám mindkettejük kedve borongós volt. Lizzie felvett egy térd felé érő szoknyát harisnyával és egy bézs színű blúzt, haját magas lófarokba fogta. Vízálló szemfestéket kent a szemére, aztán elindult. A bűntudatot menet közben minimálisra csökkenteni, nem akarta, hogy a többieknek szembetűnő legyen, hogy valami nincs rendben. Ennél már csak a temetés lesz rosszabb, gondolta. 

Lucas farmert húzott, a barna sportcipőjét, amit csak alkalmakkor vett fel és a fekete, rövid ujjú ingét, rövid szőkés barna haját felzselézte. Mély levegőt vett, mielőtt kilépett volna a lakásból, majd miután úgy érezte, képes lesz végigcsinálni, elindult. Ő és Lizzie nagyon ügyeltek arra, hogy el ne szólják magukat a többiek előtt, hiszen ők mind úgy tudták, puszta véletlen okozta a halálát. Lucas torkát fojtogatta, hogy valószínűleg köze van Gillian öngyilkosságához, pedig elképesztően szerette. Úgy érezte, a szerelme iránta soha nem fog kihunyni. 
Ahogy lement az első három óra, a nagyterembe mentek, ahol általánosságban minden rendezvényt megtartottak, kezdve a báloktól a szülői értekezletekig. Lizzie már ott volt, Mrs. Pollock-al beszélgetett éppen valamiről, mikor meglátták Lucast. Köszönt, s ő is felsétált a pódiumra. 
- Még van öt percük, mielőtt a többiek megérkeznek - ezzel Mrs. Pollock kisétált. A teremben óriási csend volt.
- Úgy számoltam, hogy mind a negyven széken ülni fognak - mondta Lizzie. 
- Bárcsak ne ülnének - motyogta Lucas. Összenéztek, mindkettejük szemében bánat ült. És valami olyasmi, amit nem tudtak megmagyarázni, de összefüggött az öngyilkossággal. 
- Minden rendben? Nem csúsztak a szövegünkbe hibák? 
- Nem, az enyémben nem - Lucas még egyszer átfutotta a szöveget. - Nagyon vigyáztam. 
- Rendben, én is - biccentett Lizzie. - Lucas... 
- Hm? 
- Nem tudod, mikor lesz a temetés? - amióta Gillian meghalt, egyikük sem beszélt a családdal, leszámítva a részvétet és pár óra kérdezősködést. Nem tudtak szembenézni, és nem is akarták látni a házat. Lizzie szíve különösen belesajdult a kis kuckó láttán, s mindennap félt attól, hogy hírt adnak a temetés időpontjáról. 
- Nem tudok semmit - rázta meg a fejét. - Hol van már Louisa és Jack? 
- Bocsi! - szaladtak be mindketten. Elegánsan voltak felöltözve, Louisa haja zászlóként lobogott utána. Jack, mint Gillian unokatestvére, még elkenődöttebben jött fel a pódiumra, mint a többiek. Vagy ők csak jobban álcázták magukat. Másokat is felkérhettek még volna arra, hogy beszéljenek, de haverokat nem volt értelme. Nekik itt más szerep jutott; nem ilyen horderejű, de nem maradtak feladat nélkül. 
- Remélem, nem hagy cserben az önbizalmad, Lou - mondta Lizzie fáradtan a nagy szemű lánynak. 
- Nem, már nem izgulok. 
Ahogy meglátták közeledni a diákokat, tudták, hogy már nincs visszaút. Meg kellett ezt tenniük, bármennyire is volt fájdalmas, legalább azért, hogy az emléke megnyugodjon. Olyanok is eljöttek, akiket csak látásból ismertek, Lizzie a hangjukból felismerte a két kilencedikest, akik a mosdóban pusmogtak, Lucas barátai egytől egyig itt voltak - ismerték Gilliant, és a szimpátia kölcsönös volt. Itt volt még Mr. Pittman és azok a tanárok is, akik tanították Gilliant. Egy szék sem maradt üresen, ez Lizzie-t és Lucast egyaránt megnyugtatta. A többiek perceken belül elcsendesedtek, az ajtó bezárult, a függönyöket elhúzták, aztán Jack bekapcsolta a vetítőt. Megjelent az a kép, amit Lucas annyira szeretett: Gillian egy februári fotón, ahol természetesen mosolyog, haja kiengedve, szépsége képen keresztül is babonázó volt. Tekintetét egy percre sem vette le róla, csak fél füllel hallgatta Lizzie-t, aki elsőként sétált fel a dobogóra.
- Nem gondoltam volna, hogy egyszer ez lesz a feladatom - kezdte természetesen, de annál szívszorítóbban. A papír egyfajta menedékként állt az állványon. - Kezdhetném talán az elejétől, hogy mind megértsétek. Hat évesek voltunk, a játszótéren találkoztunk először. A mászókán függeszkedtem, próbáltam leengedni a kezem, mikor megjött Gillian. Addig még nem láttam, nyilván azért, mert akkor volt három napja, hogy ideköltöztünk, de elég birtoklónak tűnt, ahogy közelített. Fogta, mellém jött és gond nélkül letette a kezét, sőt, még hintázott is.
- Csak meg kell bíznod a lábaidban - ez volt az első mondata. Azt hiszem, ez úgy ragadt meg bennem, mint rágógumi a cipőtalpon, de igaza volt. Amúgy is meg akartam mutatni neki, hogy nem csak ő képes rá, úgyhogy elengedtem a korlátot - és láss csodát, sikerült. Tényleg csak arra volt szükségem, hogy elhiggyem, a lábaim acél biztosan tartanak engem. Attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok voltunk, azért is, mert ő volt, aki egy csomó mindenre megtanított azon a rozsdás mászókán. Megtanított átfordulni, úgy ugrani, hogy nekifutásból elkapjam a vasat, gond nélkül átsétálni a felső szintjén. Azt gondoljátok, hogy elhanyagoltuk a teret, de nem; sűrűn jártunk oda, és mikor a barátságunk évfordulóját ünnepeltük, pontosan úgy függeszkedtünk, ahogy akkor. Igaz, a hajunkat már fel kellett kötnünk, és a kezünk leért a földig, ha nem húztuk fel, de nem számított. Gillian aznap egy életre szóló dolgot tanított meg: bízni. Nem csak a lábamban, hanem az életben is. Hogyha bízok bizonyos dolgokban, akkor könnyebb lesz, és valóban könnyebb is lett. Hogyha bizalmasan állok hozzá az emberekhez, akkor nem leszek egyedül. Gillian megtanította az élet legfontosabb dolgát, és ezért soha nem leszek neki elég hálás. De ne siessünk ennyire előre - az emlékre akaratlanul elmosolyodott. - Még millió dolog van, amire Gillian döbbentett rá. 
Eközben Lucas már ott állt mellette, végignézett a tömegen. Elképzelte, hogy Gillian ott ült összefont karokkal, és áthatóan figyeli, amint róla beszél, olykor nevet is. Ez teljesen megnyugtatta.
-  Az egyik legjobb döntés volt, hogy elestem azon a sípályán. Emlékeztek, skacok? - bökött a barátai felé. - A szokásos téli síidőszak volt, és aki befizetett, az mehetett Franciaországba. És mi úgy döntöttünk, hogy elmegyünk, illetve ti beszéltetek rá, hogy menjek, és ezért a mai napig hálás vagyok. Tudtam síelni, de valami hiba csúszott fel, ezért szép gördülékenyen csúsztam néhány métert. Nem tudom, mennyi ideig nem voltam magamnál, de Gillian arca volt az első, amit megláttam. Azt mondta, miatta estem el, mert későn húzódott el az útból, nekem meg már nem volt időm lefékezni. Nem mintha valaha is haragudni tudtam volna rá... bár bevallom, a vállam hetekig sajgott egy kicsit. Nem akarom a kapcsolatunkat elmezeni. Nem akarom fitogtatni, mennyit jelentett nekem, csak szeretném, ha ez a mai nap igazán az övé lenne. Tudom, hogy tudjátok, Gillian milyen jó ember volt, de talán nem tudjátok, mennyire. Kétség kívül a legfantasztikusabb, akit ismertem. 
- Nem számított, hogy ki mit követett el - Jack következett. - Gillian számára a család volt az első, akkor is, ha épp nem volt jó periódusuk. Emellett igazán megláttatta velem, hogy vannak helyzetek, amik felett jobb, ha szemet hunyunk, de vannak, amiket igenis meg kell beszélnünk. Segítőkésznek lenni nem azt jelenti, hogy veled minden rendben, hanem hogy nem vagy annyira önző, hogy csak saját magaddal foglalkozol - ez az egyik mondata, ami örökre belém égett. Tapasztalataim szerint nehezen bocsátott meg, de az biztos, hogy akit a szívébe fogadott, egy életen át tartó támogatásra és barátságra számíthatott. 
- A lány, aki mindenkinél jobban imádta a költészetet - vette át a szót Louisa. - Benne volt Jane Austin iróniája és Edgar-Allen Poe történeteinek rejtelme. Mai sztereotípiák alapján az ember azt hinné, Gillian Northman egy volt a sok szép lány közül, de büszkén állíthatom, hogy az egyik legszebb lelkű ember, akivel valaha dolgom volt. Gillian megtanított arra, hogy az érzelmeimet meg kell élnem, ha igazán ki akarom használni az életet, és hogy az őszinteség nem hátrány, hanem egy olyan erény, amivel csak a bátrak mernek élni. A lány, akiről már az első perctől kezdve nem feltételeztem azt, hogy rosszindulatú lenne. 
- Még az is tudta, hogy kedves, aki nem ismerte - ismét Lizzie-n volt a sor. 
- Nyilván voltak hibái - folytatta Lucas -, voltak olyanok is, akik kifejezetten nem kedvelték. De az igazság, hogy sokan félreismerték őt - a listára gondolt, ami tönkretett mindent. - Sok ember nem látott át a külsején. Ezek a felszínes emberek megfosztották magukat egy gyémánttól, csak azért, mert kavicsok lepték el a felszínt. 
- Ha Gillian nincs, nem tudom, milyen az, mikor feltétel nélküli bizalmat szavazunk a másiknak. 
- Nem tudom, milyen, ha a szeretet felülkerekedik apróságokon - mondta Jack. 
- Nem tudom, milyen a dolgok igazi valója - Lousia következett. 
- És nem tudom, milyen valóban szerelmesnek lenni - fejezte be Lucas. - Nem sokat gondolkodtam a szavaimon. Úgy gondoltam, ezen nincs is mit ragozni. A pillanat sokszor elillan, és ha nem vigyázunk, elveszhetnek a legkifejezőbb szavak. Épp ezért, általa megtanultam úgy élni, hogy ne vesztegessem az időm. Ne gondolkodjak sokat azon, hogy mit vessek papírra vagy mit válaszoljak, vagy hogy mennyit várjak. 
- Ha nem bízol a lábadban, nem fogod tudni elengedni a korlátot - visszakanyarodtak Lizzie-hez. - Most csak abban reménykedem, hogy egy idő után el fogom tudni fogadni a nemléted, Gillian - közelebb állt a síráshoz, mint gondolta. - Mert még mindig nehezen hiszem el, hogy ezen a pódiumon állok és róla beszélek. A lányról, aki többet nevetett, mint bárki más, és aki nem félt megélni a rossz időket sem. 
- Amióta Gillian meghalt, megbizonyosodtam, hogy Isten azokat ragadja el, akiket nagyon nem kellene - Lucas torka megfeszült. - És célt sem látok ezzel. A végzetes nap óta rájöttem, hogy nem az a legnehezebb, hogy átgördüljünk az akadályokon, hanem hogy elfogadjunk helyzeteket. Azt hiszem, ez az a helyzet, amit nem lehet elfelejteni, csak elviselni, teljen el bármennyi idő. 
- Sokat beszélgettünk a csillagokról - utoljára Lizzie beszélt. - Olykor lefeküdtünk nyáron a fűbe és azt találgattuk, melyik elhunyt lehet valamelyikben. Azt következtette ki, hogy a kevésbé ragyogó csillagokban rejlő lelkeken már egészségesen továbbléptek, ám a virítókon még kicsit sem. Minden este felnézek az égre, Gillian, és kiszúrom a legragyogóbbat. A legigazabb, legkedvesebb és legodaadóbb barát voltál, akit ismertem, és már csak ezért is lehetetlen, hogy valaha elhalványulj. 
Lizzie hangja megremegett, szemei megteltek könnyekkel, ahogy a nézőtérben nagyon sok lánynak. Jack várt pár másodpercet, hogy kikapcsolja a vetítőt, aztán a többiek megtapsolták a beszédet, és ők is úgy érezték, jól sikerült. 
- Kint dumálunk - mondta a fiúknak, majd miután elmentek, kicsit használta a csendet. Leheveredett a pódium lépcsőjére, szemben az ismét üres székekkel, és ismét megjelent előtte Gillian, de most kedvesen mosolyogva. Szinte hallotta, ahogy azt mondja: köszönöm. 

A szekrényéből szedte elő a következő órához szükséges tankönyveket, amikor látta, hogy Zac és a barátai felé közelítenek. Lucas nem szerette őket, az ő értékrendjéhez képest túlságosan sznobok voltak, de ahogy mindig, most sem vett róluk tudomást. 
- Lezajlott az érzelemkitörés? - gúnyolódott a főkolompos. Lucasnak semmi kedve nem volt ehhez. 
- Húzz el, O'Hara - bezárta a szekrényét. 
- Pedig Gillian nem érdemelte meg - sóhajtotta mímelt bánattal. - Mindenesetre, a csajodnak elég jó combjai voltak. Képzeld, a Friji's-ben még a belső felét is éreztem. 
Lucasnál betelt a pohár. Akkorát húzott be Zacnek, hogy az azonnal a földre rogyott, de annyi ereje még maradt, hogy tántorogva felálljon. Az orrából ömlött a vér, Lucas halálosan nézett farkasszemet Zac-el. 
- Ha még egyszer a szádra veszed, eltöröm a gerinced - olyan közel ment hozzá, hogy az arcukat csak pár centi választotta el egymástól. Az újabb ütést az akadályozta meg, hogy megérkezett Mr. Pittmann. 
- Hagyjátok abba, srácok! Mégis mi folyik itt? - Zac vérző orrára nézett, de valahogy úgy tűnt, nem csodálkozik az eseten. 
- Halottról vagy jót, vagy semmit, nem? - köpte Lucas még mindig Zac önelégült arcát vizslatva, majd elindult a folyosóról a lépcső irányába. A fél iskola egészen addig őket nézte, valószínűleg már régóta vártak erre a pillanatra. Kiment az udvarra, mert úgy érezte, felrobban, mikor meghallotta, hogy Lizzie a nevét mondja. Elkínzottan, könnyektől vizes arccal közeledett hozzá, ő pedig hagyta, hogy a lány a vállán sírja ki magát. Mindkettejükben ugyanaz zajlott le, csak Lucasnak nagyobb lelkiereje volt. 

"Ha neked William Apess nem érzelmes, akkor ki az?" 
"Jane Austen és Shakespeare. Az érzelem tényleg érzelem legyen, ne csak költészet." 
Emlékszel erre, Jason? A legelső hozzászólásod, és az én legelső válaszom. Épp véleményt írtam a tizenhetedik századról, persze csak nagy vonalakban, és te nem bírtad ki, hogy ne tévedj az oldalamra. 
Jason igyekezett nyugodt maradni. Hiszen Gillian meghalt, már mindegy, nemde? 
Már nem is tudom, hogy kezdtünk el levelezni - ja, természetesen te kezdeményeztél. Eleinte jónak ígérkezett a dolog, mert úgy tűnt, téged is igazán érdekel az irodalom. Voltak verseid, amiket kifejezetten szerettem, például a Magányos utakon. Ezt le is írtam, noha én soha nem próbálkoztam versírással, a jó, kifejező verseket mindig szerettem. Ó, bocsánat: próbálkoztam egy időben versekkel. Addig úgy éreztem, nincs hozzá érzékem, de minél többet olvastam, annál jobban éreztem késztetést arra, hogy alkossak valamit. 
Daisy kifelé bámult az ablakon, a fiú pedig örült, hogy nem látja, mert biztos észrevenné, hogy elsápadt. 
Eljártam a Friji's Coffee-ba, hogy írjak, szinte minden délután ott voltam egy órát. Arra gondoltam, hogy igen, minden azért még sincs veszve... hiszen a pozitívumok általában mindig megtették a hatásukat. Arról nem is beszélve, hogy mindig látni akartam magam, azt, hogy milyen lesz az adott vers, ha elkészül. Mosolyogtam, sokkal többet, mint akkoriban egyébként. Emlékszel? Ez alig két hónapja volt. 
Eleinte azt gondoltam, te csak egy normális srác vagy. Egy srác, aki huszonkét éves, imádja a költészetet, aki érdeklődik irántam, aki sokszor megdicsért. És el is hittem, hogy te csak ilyen... aranyos vagy. Igaz ez? 
Nem. 
Azt istenit, Gillian. 
Született néhány jó versem, függetlenül attól, hogy az első három silányra sikeredett. Ezeket voltam olyan naiv és publikáltam a blogomra, többen meg is dicsértek, és ez jó érzéssel töltött el. Az érzéssel, hogy vannak emberek, akiknek még igazán fontos vagyok. Úgy hittem, neked is. Öntötted belém a lelket, megnevettettél, főleg mikor belementem a webkamerás beszélgetésbe. Az a fekete-fehér póló volt rajtam, amilyen a húgodnak is volt, és arra gondoltam, véletlenek nincsenek. Hogy pont akkor kerültél a képbe, mikor igazán szükségem volt rád. Akkor még az öngyilkosság eltervezése is távolabb került tőlem... de te kitépted az utolsó fűszálat is a kezemből, amibe kapaszkodtam. 
Nem akarta ezt látni. Nem akarta olvasni a lány utolsó sorait, hozzá akarta vágni ezt a levélféleséget az anyjához, és ordítani egyet. Mégis, a szemei tovább siklottak, pedig a hányinger elemi erővel tört rá. 
Másnap ráakadtam egy oldalra, amit egy Gameover nevű felhasználó hozott létre. A név is direkt lett volna, mert érezted rajtam a kilátástalanságot? Mindenesetre megláttam minden egyes versem, még azokat is, amik a laptopomon pihentek. Jó volt ez neked, Jason? Legalább élvezted az elismerést, amit a szavaimért kaptál? Netán izgatott, hogy miközben teszed nekem a szépet, hátba szúrsz? Furcsa ez az egész, mert én általában nehezen kötődöm. Te mégis óriási fájdalmat okoztál azzal, amit tettél, Jason. 
Nem tehettem mást. Nem vettél észre, mert állandóan Lucasról beszéltél. 
Bárcsak véget érne itt a történeted, igaz? Én is szeretném. Azokban az időkben szerettem volna, ha felszívódsz, elnyel egy fekete lyuk vagy valami. Látványosan kerültelek, vártam, hogy észreveszed, hogy én már tudok a kis titkodról. 
Daisy leült a kanapéra, állát a kezére támasztotta. Egyre feszültebbé vált, főleg ahogy észrevette, a srác egyre rosszabbul van. 
Este volt. Csak ültem a szobámban és égettem a papírokat, amiken a verseim szerepeltek. Véglegesen üríttettem a lomtárt apámmal, tudod, ő rendszergazda, de akkor nem csak a verseimet égettem, de a reményeimet is. Úgy gondoltam, nincs tovább, minden annyira összeomlott körülöttem, mintha csak egy méteres kártyavár alatt lennék, amit most valaki megbolygatott. Neked hála, azon a napon, amikor ráakadtam a blogodra, kipattant belőlem a rugó, amit belém ültettél. Azóta persze rájöttem, hogy a saját gyengeségemet használtad fel ellenem. 
Nem mondtam eddig, de mindig úgy aludtam el, hogy kémlelem a csillagokat. A szobámból tökéletes rálátás nyílt az égre, a csillagok forgatagában akkor már nem azon morfondíroztam, hogy milyen új célokat tűzzek ki magam elé, hanem hogy milyen lesz odafent. Bár azt nem tudtam, tényleg odakerülök-e, csábító ajánlat volt eggyé válni a csillagokkal. Némelyiket magamhoz tudtam hasonlítani: ragyogtak, ám valójában már régen kihunytak. 
Én veled akartam eggyé válni, Gillian. De nem engedted, pedig egyértelmű jelei voltak annak, hogy tetszem neked - gondolta Jason. Vagy csak beképzelte volna...? Megsajdult a mellkasa. 
Épp a pólómat vettem át, mikor kattanást hallottam. Körbefordultam, hátha valami csak utólag csukódott be, de a szüleim már aludtak, még hallottam is apám horkolását. Nem foglalkoztam vele, egészen addig, míg a nadrágomon nem volt a sor. Bugyiban állva megint meghallottam, és már biztos voltam benne, hogy ez fényképező hangja. A szívem a torkomban dobogott, nem féltem túlságosan a sötétben, de az ilyen hangok megrémisztettek. Elvégre ki nem látott még horror filmeket? 
De ez csak te voltál, Jason. Akkor, mikor megpillantottalak az ablakom alatt, amint épp visszagyömöszölöd a farkad a nadrágodba, te voltál számomra a legnagyobb horror. Felsikítottam, a szüleim beviharzottak hozzám a szobába, és mire utánad rohantam volna, te már ki tudja, hol jártál. Azzal magyaráztam anyunak, hogy egy nagy róka merészkedett le az erdőből, és csak el akartam ijeszteni, hogy többé ne jöjjön ide. Miért, Jason? Miért? Miért kellett megfosztanod az egyetlen biztonságos menedékemtől a világon? Miért kellett azokat az utolsó heteket olyan elviselhetetlenné tenned? Miért? Csak ez az egy kérdésem van, amire a választ én már soha nem hallhatom személyesen, de remélem, anyámnak elmondod. 
Legördült egy könnycsepp az asztalra. Nem csak azért, mert fájt olvasnia Gillian szavait, hanem mert csak most jött rá igazán, mit tett. Az éhező elé tett egy tortát, aztán elhúzta tőle, és még el is zavarta. Belé nyilallt, hogy az élete már soha nem lesz olyan, mint előtte; hagyta, hogy eluralkodjon rajta az ösztön és az érzelem. Halálosan szerelmes volt Gillian-be, de ő nem adta ennek jelét. Feszült volt, nem akarta elfogadni, de ezzel sokkal többet ártott, mint használt. Most látta rendesen. 
Ha nem, csak gondolj bele. Tudod hány ember akarja, hogy ez a napló nyilvánosságra kerüljön? Szóval ha nemet mondasz, mindenki meg fogja tudni, hogy valójában disznónak születtél. Egy halott lány csak azért nem veszélyes, mert már nem tud cselekedni, de én még addig cselekedtem, míg éltem. 
És ez volt az utolsó szó. Jason hosszú másodpercekig csak bámulta a telt betűket, a vonalak, s igyekezett feldolgozni a lehetőségeit. Abban nem kételkedett, hogy Gillian nem viccel, de az, hogy a halála után már semmissé válnak a dolgok, nagyon is. Mi lenne a fotós állásával, ha ez kiderülne? Börtönbe zárnák, ráadásul egész New York előtt megszégyenülne. Forogtak az agytekervényei, kétségbeesetten próbált valami kisajtót keresni, de csak az előtte ülő, fáradt és nyúzott tekintetű nőt találta. Megszólalásig hasonlított Gillian-re, csak öregebb kiadásban. Ott ült a széken, megrökönyödve akadt össze a tekintetük, s Jason azt érezte, sokkal inkább lenyelné a nyelvét, mintsem véghez vigye ezt a beszélgetést. Még soha nem érezte így magát. Daisy már tűkön ült. 
- Mrs. Northman, én... - nyögte. - El kell mondanom valamit. 
Becsukta a naplót, és átadta a nőnek. Farmerjába törölte izzadt tenyerét. 
- Azt gondoltam az arckifejezésedből - hűvös volt a hangja, láthatóan nem számított semmi jóra. Jason nagy levegőt vett, aztán nekiállt mindent lerombolni. 
- Nagyon undorítóan viselkedtem a lányával - kövek voltak szájában a szavak. - Ő... írt verseket, tudja? 
- Rájuk akadtam, de nem olvastam el őket soha. 
- A blogján is publikálta őket. Igazán szép, mély érzésű versek voltak. Én pedig elloptam őket. Még a laptopjába is betörtem, hogy úgy állítsam be, mintha az enyémek lennének. 
Tessék, kimondta. Daisy vonásai megkeményedtek, legszívesebben megpofozta volna Jasont. 
- Megtudta, miután egészen a bizalmába fogadott. 
Könnyek kezdték el hátulról szúrni a szemét, ahogy belegondolt, mit érezhetett Gillian, mikor ráakadt Jason oldalára. Egyre nagyobbra gyúlt benne a harag. 
- Sok mindennel nem voltam tisztában - kezdte viszonylag nyugodtan Daisy -, de azzal igen, hogy Gillian számára mindig sokat jelentett az, amit csinált. Egy gerinctelen ember vagy, Jason. 
- Tudom, Mrs. Northman. Egy héttel azután, hogy megtudta, én benéztem este az ablakán. És képeket készítettem róla, de szám szerint csak kettőt, mert észrevett. 
Viszolygott, forogni kezdett körülötte a szoba. Jason legszívesebben kocsi elé szaladt volna, mintsem elviselje az asszony mérges és fájdalmas pillantását. Daisy ereiben megperzselődött a vér, az idegszálai pattanásig feszültek. Könnyek csorogtak végig az arcán, s csak nehezen állta meg, hogy rá ne borítsa az asztalt - csak azért, mert eszébe jutott egy jobb terv. 
- Zaklattad a lányom.
- Mrs. Northman, csak egyszer, eskü... 
- Kussolj! - ordította. - Te mocskos gerinctelen, képeket készítettél róla, megrémítetted és átverted, kihasználtad! - teljes erőből felborította az állólámpát, Jason összerezzent és megijedt. Daisy belépett a szférájába, megcsapta Jason izzadságszaga. - Csak azért nem verlek lilára, mert majd megteszik ezt veled a börtönben. 
A telefonjáért nyúlt, s Jasonben egy percre felmerült, hogy leüti a nőt, de értelmetlen lett volna. Így legalább nélkülözhették a sajtót, és ez azért fontos szempont volt. 
- Sajnálom, asszonyom, értse meg! Nem akartam, én csupán... 
- Erre nincs magyarázat! Halló? Zaklatásért szeretnék feljelenteni egy Jason Maxwell nevű férfit - ránézett, a srác megtörtsége erőt adott neki. Eldarálta a lakcímet. - Engem nem, csak a lányomat. Tudja, ő ismerte, és most ráakadtam az illetőre. Rendben, köszönöm - kinyomta, aztán zsebre tette. Állta Jason tekintetét. 
- Szerettem Gilliant - vallotta be. - De ő nem. Illetve, egy ideig úgy gondoltam a jelzéseiből, hogy igen. 
- Miért, talán felajánlotta, hogy menjetek moziba? 
- Nem, de... 
- Akkor nincs jogod ezt feltételezni! Ha egy nőnek tetszel, módot talál rá, hogy közölje. A férfiak azok, akik minden apróságot túljátszanak egy éjszakáért cserébe. De egy olyan görény, mint te, soha nem fog senkinek sem kelleni, Jason. Előbb-utóbb kiütközik az ember rejtett oldala. 

A váróteremben ült két másik emberrel együtt már egy órája, halántéka lüktetett, a gyomra diónagyságnyira zsugorodott. Szinte kiugrott a szíve, ahogy megpillantotta a nyomozót, aki házhoz jött. Jason már a helyszínen bevallott mindent, így nem volt nehéz dolguk, de attól tartott, valami elromolhat vallatás közben. 
- A gyanúsított mindent elmondott - közölte, ahogy kiértek az ajtón. A kellemes délutáni szél megsimogatta az arcát. - Előzetes letartóztatásba helyezzük, de sokat számítana, ha a lánya is bejönne vallomást tenni. 
- Az nem fog sikerülni - rázta meg bánatosan a fejét Daisy. - Meghalt. 
- Ó, szóval úgy. Nagyon sajnálom. Mr. Maxwell házi őrizetben lesz addig, míg a bíró nem dönt. Értesítjük, hogy mi lett az ügy vége. 
- Köszönök mindent - felelt hálásan, majd bepattant a kocsijába. A csend jólesően telepedett az agyára, mintha csak egy évtized telt volna el azóta, hogy elhajtott Brooklynból. Könnyek csorogtak végig az arcán, és a naplóra nézett. 
- Csak érted tettem, Gillian - suttogta. - Csak érted. 

- Megy a labda, Tucker! - a kisfiú azonnal felfigyelt Gillian szavaira, aki gyengén dobta oda öccsének a puha strandlabdát, és úgy szorította magához, hogy eldőlt a homokban. Mindannyian felnevettek, Tucker is vigyorgott, aztán eldobta az apjának, akinek szinte guggolnia kellett, hogy elkapja. Aztán Daisy következett, aki Gillian-nek dobta, lánya szőke fürtjei megcsillantak a napfényben, napbarnított bőre sima volt, akár az üveg. Figyelte a játékot, s közben felidézte azokat az időket, míg Gillian volt annyi idős, mint Tucker. Már kislánykorában kiütközött, milyen szép lesz, s egyszeriben elfogta a csodálat. Elvégre kellemes élete volt két nagyon kellemes gyerekkel, akikkel éppen Venice Beach-en játszottak, körülvéve az elképesztő pálmafákkal, a tenger hullámzásának morajával és a homoknak puhaságával. Gyönyörű volt minden. Még játszottak egy jó tíz percet, aztán Richard jelezte, hogy ideje ebédelni, de Tucker kikönyörögte, hogy mártózzanak meg a tengerben. 
- Bekenjelek, anya? - kérdezte Gillian, miközben felvette a sárga flakont a törölközőről. Daisy könnyen leégett, már most kiütközött egy pirosabb felület a mellkasán. 
- Az jó lenne, köszi. 
Lánya egyenletesen dolgozta el a hűsítő naptejet, és a maradékból kent egy kicsit az orcájára is. Ugyan ő könnyen és szinte azonnal barnult, nem ártott elővigyázatosnak lenni, a nap rendkívül forró volt. 
- Masszőr is lehetnél - mosolygott rá Daisy, miközben levette a rövidnadrágját. Gillian viszonozta, és ettől még szebb volt, mint egyébként. 
- Mondjuk a Kajmán szigeteken, a fejemen egy virágokkal szőtt koszorúval... - felelt barátságosan, már-már ábrándozva. 
- Megteheted - rántott vállat. - Tiéd a világ, Gilly. 
- Tudod, hogy idegenvezető szeretnék lenni - lábukat hirtelen elérte a jóleső víz, és mindketten elmosolyodtak. - De ettől még beiktathatom. Nem is rossz ötlet. 

Ekkor hirtelen kipattantak a szemei. Egy másodpercig nem tudta, hol van, aztán észrevette a nappaliban heverő komódot, és rájött. Furcsán világos volt, az álom fájdalmasan hasított belé. Jól emlékezett erre a napra, gyönyörű volt és hibátlan. Felült, elgondolkozott az álmában lezajlottakon, aztán rájött, hogy mégsem volt olyan ártatlan, mint képzelte. Miután megebédeltek, Gillian telefonja megcsörrent, és nyilván valaki olyannal beszélt, akiről nem akarta, hogy tudjanak. Ez soha nem jelentett gondot, hiszen Daisy mindig tiszteletben tartotta lánya privát szféráját, ám jobban szemügyre véve a helyzetet, Gillian már nem volt olyan önfeledt, mint azelőtt. Vajon ki volt az és mit mondott neki? Gillian életében mindig volt néhány titok, amik furcsává tették őt, de nem számottevően - legalábbis akkor nem tűnt annak. De most, a halála után, sok dolog átértékelődött. 
- Biztos, hogy nem késünk el? - kérdezte Tucker, miután becsukódott mögötte az ajtó. 
- Nem, Tuck, még időben vagyunk - Richard csendült fel mögötte, s mivel nem tudta, hogy néz ki, végigsimított vékony szemöldökén, végigsimított a haján, majd a konyhába sétált, úgy téve, mint aki a fiókban keres valamit. 
- Szia, Tucker - mosolygott rá. Férje kezében egy nagyobb kék hátizsák volt. - Hová mentek? 
- Tudod, ma lesz az a délutáni kirándulás az erdőben - válaszolt izgatottan a kisfiú. 
- Ó, hát persze - kapott észbe Daisy. - Csinálok szendvicset. 
- Nem szükséges - szakította félbe Richard. Tekintete hűvös volt. - Már csináltam. Mindent elcsomagoltam neki, míg te aludtál. 
Mély bűntudatot érzett, amiért nem volt képes másra is fókuszálni. A napló és Gillian öngyilkossága teljesen leterítette a lábáról, de azért legalább addig lélekben ott volt, míg elkísérték Tuckert a vasútállomásra. Ahogy integetve eltűnt a vonaton, eltűnt a lepel, és szembefordult Richard-al. 
- Nem tudom, miért vagy ilyen ellenséges velem - mondta Daisy, miközben visszasétáltak a kocsihoz. 
- Tudod, szívem, kétszer annyi melót vállalok, mint szoktam, ahelyett, hogy innék. 
A szívem szót olyan rosszindulattal mondta, hogy Daisy ereiben megfagyott a vér. Soha nem volt tökéletes a kapcsolatuk, de most látta, ahogy a kettejük által felépített téglák szépen lassan elszóródnak. 
- Ez nem csak neked nehéz, Rich. 
- Hagyjuk ezt a mézesmázos stílust, rendben? - fáradt oldalpillantást vetett feleségére. 
- Nem hiszem el! - fakadt ki a kocsiban ülve. - Anyám és apám ebben az időben összetartottak, nem húzták egymás idegeit! Tisztában vagy vele, mit érzek én, az anyja, aki megszülte? Van fogalmad arról, mekkora bűntudatot érzek a történtek miatt, Richard? - itt már zokogott. - Attól, hogy nem viselkedem veled úgy, mint egy ronggyal és mert szedem azt a rohadt nyugtatót, nem fáj kevésbé! 
Úgy érezte, azzal, hogy ezeket a szavakat elmondta, elárulta legbensőbb érzelmeit. Mellkasa súlyos iramban emelkedett és süllyedt, nem vette le a szemét a férjéről. 
- És én, Daisy? - dörögte. - Gillian volt a mindenem, és akár hiszed, akár nem, legszívesebben meghalnék! - rácsapott a kormányra, kipislogva könnyeit a szeméből. - De azt nem fogom nézni, ahogy leépülsz.
Pár másodperc csend ebben a nehéz légkörben telt el, Daisy szemei üregesen meredtek az irattartóra. Hát idáig fajultak volna, hogy nem csak Gillian, de a család is teljesen kezdett széthullani.
- Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy összeomoljak - rázta meg a fejét, aztán még utoljára a férjére nézett, és kipattant a kocsiból. Látta, hogy figyeli, miközben elmegy, de nem érdekelte. Menet közben kettétört egy nyugtatószemet, és a kisebbik felét lenyelte.

Továbbra is így fogunk haladni, szépen sorjában, lépésről lépésre. A dolgok hol rosszabbra, hol jobbra fognak fordulni, igazából minden csak nézőpont kérdése. Számomra is csak az volt, bár valahol mindig is tudtam, hogy kedvelem a sötét dolgokat. Oké, az a fekete csipkés hosszú ujjú tényleg nagyon jól állt, kiemelte a szemeim, de nem csak a ruhákra értem. Ó, és a fekete tűsarkakért is mindig odavoltam, függetlenül attól, hogy csak ritkán hordtam magassarkút. 
Térj a tárgyra, Gillian, kérlek. 
De mindig volt egy sötétebb oldalam. Egy olyan oldalam, ami szerette a szomorúságot, tudott benne dagonyázni, amelyik előszeretettel hallgatott lassú, melankolikus dalokat vagy olvasott ilyen szövegeket. Bennem ez az oldal elevenen élt, bár nem olyan szinten, hogy meggondolatlanságot kövessek el. 
Ez igaz volt. Olykor Gillian belefeledkezett faarccal a gondolataiba, és ki tudja, min járt az esze. Ám ezt senki sem bélyegezte rossznak Richardon kívül, hiszen minden tinédzser átesik sötét időszakokon. Gillian arcának még a szomorkásság is jól állt, az ember akaratlanul is a védelmére akart kelni. 
Amíg blogot vezettem - szerettem az anonimitást -, nem csak verseket, irodalmárokat vagy véleményeket osztottam meg, de olykor saját gondolatokat is. Mivel nem tudták, ki vagyok, gondtalanul írhattam arról, ami mélyen megbújt bennem. Ja, ha azzal fáradoznál, hogy megkeresd az oldalam, jelzem, már két hete töröltem. 
Szóval vezettem ezt a kis blogot, és egyik nap kaptam egy levelet. A felhasználó neve P_alarm volt, érdekes hangvételben írt, de szimpatikusnak tűnt már legelső klikkre is. Mindig nevettem a hozzászólásain, olykor tanácsokat is adott, amiktől megerősödtem, ennél több azonban soha nem alakult ki - nem mintha akartam volna. Nyíltan kijelenthetem, hogy lavinánk itt kapcsol nagyobb sebességre, méghozzá akkortájt, mikor idegesíteni kezdett. 
Itt az idő egy kisebb kizökkenésnek, anyu; B2 a térképen.
Gyorsan előhalászta a napló borítója alól, és izgatottan megkereste. Manhattant jelölte, az Ötödik sugárutat. Összeráncolta a homlokát, hiszen tudtával Gillian-nek nem voltak barátai Manhattan környékén. 
Azon belül is a Keleti 42. utca, a háztömböt a kék vízköpőről ki fogod szúrni. Tudom, azt gondolod, mégis mit keresnék itt, hiszen csak spórolt zsebpénzzel tudtam megvenni a Tiffany & Co karkötőm. Ha odaértél, keresd a Maxwell nevet, és oda csöngess, mondd azt, hogy levelet hoztál. Szeretném, ha odaadnád az illetőnek a naplót, de te végig ott lennél, amíg ő olvas. 
Nahát, egy fontos személy, akiről Daisy egyáltalán nem tudott. Úgy tűnt, az egyik titok megoldódni látszott, s bár nehezen tudta elképzelni, hogy más is megérintse a naplót, meg kellett tennie. Kocsiba pattant, töltött magának egy üvegbe teát, elrágcsált egy szelet csokit, majd az Ötödik sugárút felé vette az irányt. A nagyobb fokozatra kapcsolt lavina csak annyit jelenthetett, hogy annak az embernek nagy szerepe volt Gillian döntésében. 
Bő negyven perc után meg is érkezett, turisták tömkelege rótta az utcákat, aktatáskát cipelő üzletemberek telefonáltak, anyukák lepték meg nyalókával gyerekeiket, fiatalok nézelődtek és csináltak fényképet Manhattan ezen szakaszáról, vagy a nagynevű márkák boltjai előtt. Leparkolt a háztömb mögötti parkolóban, erősen szorította kezében a naplót, a célhoz közeledve egyre feszültebbé vált. Lassan, de biztosan megnyomta a Maxwell név mellett álló csengőgombot, minden másodperc idegtépő volt, amit várakozással töltött, hintázott a sarkán, egészen addig, míg meg nem szólalt egy fiatalos férfihang. 
- Levelet hoztam - Daisy hangja hasonlított egy repedt fazékra. - Fontos. 
- Jöjjön csak - elgondolkodott, most milyen nyugodt a hangja, és hogy pár perc múlva valószínűleg mennyire zaklatott lesz. - Második emelet, kettes ajtó. 
Ahogy felért a faburkolatú ajtó elé, érezte,hogy tenyere már-már vizes a stressztől. Meglepődött, ahogy az illető kinyitotta az ajtót; a húszas évei elején járhatott, középmagas volt, vékony, dús barna haja hátra volt fésülve. Láthatóan furcsa volt számára, hogy nem egy postásruhába öltözött nő állt előtte. 
- Kitől jött a levél? - kérdezte a fiú. 
Daisy kinyitotta a naplót ott, ahol befejezte, alatta már nem volt szöveg, csak a másik, sima oldalon egy név: Jason. 
- Te vagy Jason Maxwell? 
- Igen, de kitől jött levelem? 
- Gillian Northman. 
Nem káprázott a szeme, a srác homloka verejtékezni kezdett. Észrevette anyja és lánya között a hasonlóságot? Tudott valami olyasmit, amit Daisy nem, és ez a valami nem volt pozitív kimenetelű? Bárhogy is, a Jason nevezetű figura kezdett feszengeni. 
- Hát... milyen ügyben? 
- Ezt még én sem tudom. De Gillian meghalt. 
Ezt kimondani olyan volt, mintha kést döftek volna belseje minden zugába. Jason arca megnyúlt a döbbenettől, egyik kezét nekitámasztotta az ajtófélfának. Másnak úgy tűnhetett, ez csak egy kényelmes mozdulat, de Daisy tudta, hogy a fiú jó napjai eddig tartottak. 
- Az a füzet csak rám vár? - hüledezett. 
- Nem, csak amíg a részed tart - nem akarta neki elmagyarázni a teljes helyzetet. - Gillian anyja vagyok, és megkért, hogy maradjak itt, míg te olvasol. 
Legurult egy izzadságcsepp a homlokán, ádámcsutkája erősen átsejlett a bőrén. Daisyt ellepte a bátorság és a rémület egyszerre, az idegen környezettől kezdett szédülni. Egyre jobban akarta tudni, mit tett ez az ember, hogy ennyire tart a dologtól. 
- Hát persze - próbált laza hangnemet megütni, kevés sikerrel. - Jöjjön be, Mrs. Northman. 
A lakás egyszerű volt és aprócska, fehér és kék falak, egy kis nappali, amiből nyílt a tégla alakú konyha, az ablak előtt egy fotel, tökéletes kilátás nyílt a városra. Inkább egy kisvárosi francia lakásra hasonlított. Daisy leült a fotelba, a srác a vele szemben lévő kétszemélyes kanapéra, amin egy fenékig csordult hamutál állt. 
- Nem foglak nézni - biztosította Daisy -, ha úgy könnyebb. 
- Igen, Mrs. Northman, az jó lenne. 
Kinyitotta azon az oldalon, ami neki szól, kelletlenül letette elé a dohányzóasztalra, és várt. Jelenleg ez volt a legidegesítőbb dolog az életében. 

Daisy hulla fáradtan ébredt, az óra hatot mutatott. A mellette lévő üres helyre nézett, ami csak épp annyira volt gyűrött, mintha valaki futólag ráült volna, ám a párnán jele sem volt annak, hogy ráhajtotta volna a fejét éjszaka. Fájó fejjel kelt ki az ágyból, felhúzta a redőnyt, a felkelőben lévő nap kellemetlenül világított bele a szemébe. Harmadik napja lesz, hogy olvassa a naplót, és csak most gondolkodott el azon, hogy Richard hol lehet. Látta párszor, amint a tévé előtt ül vagy Tuckerrel beszélget, de ők egy árva szót sem váltottak. Úgy el szerette volna mondani valakinek, hogy mi zajlik most az életében! De nem tehette, addig nem, míg a férjére nem kerül a sor. Tudta, hogy Richard nem olyan türelmes típus, mint ő, és csak gondot szült volna, ha idő előtt tudomást szerez a naplóról. Lezuhanyzott langyos vízzel, hogy felélénküljön, felöltözött, szőke haját egy laza kontyba tűzte, majd miután végzett, a telefonjáért nyúlt. Miközben kicsörgött, az egész alakos tükörben észrevette, mennyit fogyott az utóbbi időben.Nadrágja, ami feszült, most szinte lógott rajta, az arca csontosabb volt, mint pár hete, szemei alatt karikák húzódtak. 
- Mit akarsz, Daisy? - Richard hangja nyúzott volt. 
- Csak megtudakolnám a férjemtől, hol van, ha nem olyan nagy baj. 
- Ó, szóval eszedbe jutottam napok után? - gúnyolódott a férje. Daisy zavartan sóhajtott, hiszen elszégyellte magát. 
- Eléggé el vagyok havazva, Rich... majd beszélünk róla. 
- Ne fáradj - ezzel letette. Az asszony könnyes szemekkel meredt a kijelzőre, ami magától lezárt pár másodperc után. Hirtelen nagyon magányosnak érezte magát, és ha Tucker nem lett volna, most biztos, hogy leissza magát. A fia rengeteg mindentől tartotta vissza. Megágyazott, s ahogy kiért a nappaliba, hallotta, hogy megcsörren a telefon. Összeráncolta a homlokát, hiszen alig akadt valaki, aki a vezetékesről kereshette őket, de azért felvette. 
- Jó napot, Daisy. Én vagyok az, Bob. 
A volt főnöke az irodából, már csak ez hiányzott. Daisy összeszorította a szemét egy pillanatra, hogy enyhüljön a lüktetés, aztán megint kinyitotta. A szürke telefonra meredt, és eszébe jutott az utolsó nap. Olyan önfeledt volt, hogy felmondhat, hogy otthagyhatja titkárnői állását, és szinte el sem akarta hinni, ez az önfeledt érzés milyen hamar meg tud szűnni. Addig a napig nem volt tisztában vele, az élet milyen hirtelen tud lenni. 
- Vonalban van még? - kérdezte a férfi. 
- Hallgatnám a mondandóját. 
- Elsősorban szeretném kifejezni a részvétemet a lánya miatt. Szörnyű, ami történt. 
Összeszorult a torka. Legalább a részvét őszinte volt. 
- Nos, köszönöm - nyögte ki. 
- Ha már jobban lesz... nem fogok kertelni Daisy. Hiányzik a munkaerőből. Tudom, hogy voltak kollégák, akikkel nem jött ki jól, de aligha fog olyan helyet találni, ahol minden rendben lesz. 
- Maga komolyan nekem akar magyarázni? - fakadt ki. Bob kifújta a levegőt. 
- Nem, félreérti. Fogalmam sincs, mit érezhet most, de maga volt az egyik legjobb titkárnőm. Nem adok magának ultimátumot, de azt garantálhatom, hogy nyitva fognak állni maga előtt az ajtók, én nagyon várni fogom. 
Daisy tudta, hogy a pénz örökké nem lesz elég, hiszen abból a tartalékból éltek Gillian halála óta, amit arra a három hónapos európai nyaralásra tettek eddig sikeresen félre. Mégis, neki nem volt szüksége ezentúl kötöttségekre, azzal akart foglalkozni idővel, amit igazán szeretett. 
- Kedves ajánlat, Bob. De én többé nem megyek vissza, sem oda, sem más irodai munkahelyre. Illetve lehet, hogy majd egyszer, de a közeljövőben semmiképp - megrázta a fejét. - Sok sikert a továbbiakban - lerakta a telefont, mielőtt ellenkezhetett volna, majd mély levegőt vett, hiszen most baltázott el egy biztos pénzkereseti forrást. De nem, nem akart munkahelyi rosszindulatot, arra most különösen nem volt szüksége. Inkább tárcsázta Lucyt. 
- Szia, Daisy - álmos volt a hangja. - Minden rendben? 
- Szia, igen, csak volna egy szívességem. Vigyáznál egy ideig Tuckerre? Nekem... fontos elintéznivalóm van. 
- Persze - azonnal felélénkült -, átmegyünk Roberttel. 
Lucy muszlim vallású volt, ugyan kendőt nem hordott, ahhoz az elvhez tartotta magát, hogy a nőnek otthon a helye - és ez a férje részéről is rendben volt. Előhúzta a naplót az ágyuk alól, legurította a tegnap lefőzött kávémaradékot, majd miután megérkeztek, beült a kocsiba, és a közeli benzinkút parkolójába fuvarozott. Remegve lapozott a hármas utáni oldalra. 
Tökéletesség. Tökéletes test, tökéletes kapcsolat, tökéletes élet, tökéletes arcbőr, tökéletes emberek, tökéletes munkahely, tökéletes... család. Sokan hajszoljuk a tökéletességet, sokan azok akarunk lenni. Hibáktól mentesek, olyanok, akiknek mindig hideg vére van, akik akkor is megértőek, ha rossz passzban vannak, mert így a helyes. 
Daisy igaz, hogy csak rövid ideje olvasta a naplót, minden egyes lap növelte az örökkévalóság érzetét. Gillian életében is titokzatos volt, de most még inkább az. 
Képzeld, én nem akartam az lenni. Emlékszel, mennyiszer beszélgettünk a felszínes emberekről? Nos, nekem tényleg az volt róluk a véleményem. Egyszerűen tudtam, belém volt kódolva, hogy tökéletes csak tárgyakban létezik, amik nem éreznek, nem lélegeznek, nem gondolkodnak. Mi emberek periódusokkal, tényezőkkel és lélekkel - már aki - vagyunk megáldva, és ezeknek a ránk gyakorolt hatása nem mindig jó, tehát eleve nem vagyunk tökéletesek, hiszen olykor eláll a hajunk, karikás a szemünk, fodros a ruhánk ujja és olykor megbántunk másokat. Én nem feltételeztem, de más azt feltételezte rólunk. 
Jaj, ne. 
Ez ingoványos terület, nem? A család. Hiszen vagy jót róla, vagy semmit, de én ebben a témában is felrúgom a szabályokat. Nincs mellébeszélés, nincs kérdezősködés, csak a hallgatás van. Ez az előny a halálban, hogy már nem tudnak cseszegetni vagy leállítani. Én vagyok, aki megállít másokat, és lehet, ez ferde hajlam, de élvezem, hogy enyém a főszerep. Noha nem élvezetből írtam a naplót, ezt ne felejtsd el. 
A gyomra szinte liftezett. 
Mindenkinek úgy tűnhettünk, mint a kis család, akik tökéletesen elvannak nagy egyetértésben, akiknél csak felszínes veszekedések vannak, hiszen milyennek látszottunk mindig? Nyugodtnak, mosolygósnak. És ne titkold, legalább most ne, hogy ezt a látszatot is akartátok kelteni. A família, ahol mindig, minden rendben van. 
Már te is látod, hogy nincs, ugye? Sőt, soha nem is volt. Ettől függetlenül engem soha nem zavart, hiszen tisztában voltam a tökéletlenségünkkel. De ahogy nézem a kontrasztot az elképzelés és a valóság között, hát megdöbbentő. B1, Central Park, keleti csücsök. 
Daisynek egyre nyomasztóbbá vált az autóban uralkodó levegő, izzadságtól nyirkos bőrrel lehúzta a két első ablakot. Remegő lábakkal kiszállt, hogy megtankoljon, majd ahogy végzett, teljes sebességgel a gázra taposva haladt olyan gyorsan, amennyire csak tudott. El tudta képzelni, mi következik most, de nem akart szembenézni vele. Egyszerre volt mérges és bűntudatos, hogy Gillian ilyennel szembeállítja, másrészt pedig, hogy egyáltalán bizonyos dolgok megtörténtek a családban. Valóban nem voltak tökéletesek, sőt, még jónak sem nevezhetők olyan nagyon. 
Látod azt a padot, amelyiknek a hátára egy rózsaszín cédula van akasztva? Én ott írtam meg ezt a részt, ülj oda. Vagy ha nem teszed, az sem baj, soha nem fogom megtudni. 
Daisy természetesen engedelmeskedett, furcsa borzongás ment végbe rajta, ahogy hátradőlt. 
Általában összezavartatok. Egyik pillanatban úgy éreztem, te és apa összeilletek, a másikban már nem. Legtöbbször a második opció volt érvényben, pedig szerettem volna hinni benne, hogy teljesen nem romlottak el a dolgok. Hányszor jártunk ki ide! Korcsolyáztunk Adventkor, milliószor sétáltunk tavasszal és ősszel, sok tájképet csináltunk. 
Emlékezett rá. Gillian mindig is tehetséges fotós volt, örömét lelte a szögekben és tónusokban. Egészen új oldaláról mutatta meg a várost, mikor megmutatta az elkészült képeit, mintha számukra is új hely lenne. A második oldalra ért, ahol megakadt a szeme egy oldalra fordított fotón, ami betakarta a szöveg egy részét. Elhomályosult tekintettel forgatta meg, hosszú másodpercekig csak a lányát figyelte. Ez a fotó idén január készült; Daisy és ő szerepelt rajta, a képet Richard készítette. Gillian bal szélen állt, ő jobbon, szinte még érezte, ahogy Gillian keze az ő hófehér porárkabátján nyugszik. Ő a kedvenc mustárszínű ballonkabátját viselte és a fehér farmerjét, haja kibontva, fején a kabáthoz passzoló gyapjúsapka. Mindketten mosolyogtak, Gillian világítóan kék szemei vidáman csillogtak. Próbálta felfedezni a vonásaiban az árulkodó jeleket, amik rosszkedvre utalhatnak, de nem talált semmit, felhőtlennek tűnt. Bár megtanulta, hogy az, hogy minek tűnik az ember, csak egy jelentéktelen dolog. 
- Ó, Istenem, milyen gyönyörű voltál - suttogta. 
Jól emlékszem erre a képre. Hideg volt, de sütött a nap, és ez barátságosabbá tette az én kedvem is. Egészen addig jó is volt minden, míg el nem készült a fotó. Miután apa végzett, én elővettem a telefonom, hogy csináljak egy képet a havas tájról meg az emberekről, és ekkor apa észrevett valakit. Felkaptam a fejem a nézésére, mert érdekelt, kit néz olyan nagyon, de csak egy jelentéktelen nőcske volt. Kivéve, hogy miniszoknyát viselt, látszottak a harisnyás lábai, meg a mellei is valamennyire. Csinos volt, ehhez kétség sem fért, de zavart, hogy úgy bámulja. És téged is, anya, láttam rajtad, hogy nem nézed jó szemmel. 
Nem, az nem lehet. Honnan tudta...? Hiszen soha nem beszéltek róla. A szíve a torkában dobogott. 
- Mi az, talán ismered valahonnan? - kérdeztem, de volt némi gúny is a hangomban. Ismertél, tudhattad, hogy nem olyan lány vagyok, aki belemegy a szülei érzelmi életébe, de határokat én is ismertem. Azt hiszem, aki végső soron nem, az apám. 
- Fogd be a szád, büdös kölyök. 
Soha nem felejtem el ezt a mondatot. Soha nem mondtam, mindig álltam a sarat, ha rossz szavakat köptetek rám, de általában rosszul esett. Mint aznap, akkor is könnyeket pislogtam ki a szememből, mert fájt. Hiába akartátok titkolni, megtudtam, hogy apa aznap este lefeküdt azzal a csajjal. Benne akkor menthetetlenül csalódtam, de akit igazán féltettem, az te voltál, anya. 
Daisy jól emlékezett, mennyire fájt neki, és hogy utána azt fontolgatta, elköltözik a gyerekekkel, de adott Richardnak még egy esélyt. Elfutotta a düh. 
Nem, nem azért, mert a ti kapcsolatotok oooolyan erős. Te is tudod, hogy kicsit sem, az esetek hetven százalékában mi tartottunk össze benneteket. De olykor, mikor békülősen beszélgettetek, láttam a szemedben, hogy valahol szereted őt. Végül úgy döntöttél, hogy megbocsátasz neki, ám lehet, hogy jobb lett volna, ha nem teszed. 
Lassíts, Gillian.
Nem mondtam soha, de a veszekedéseitek nagyobb hatással voltak rám, mint gondoltátok. A tökéletesség már rég megdőlt, az egyedüli, ami maradt, a látszat. Hogy az emberek azt gondolták, hogy "de hát Richard milyen kedves", meg hogy "Daisy olyan angyali", és legtöbbször én is így gondoltam. Megkavartátok az érzéseim, mint pókerasztalnál a kártyákat, és kis idő után eljutottam oda, hogy nagyjából már mindenért bűntudatot éreztem. Csak a látszat mögött ott rejtőzött a sok kiabálás és kiakadás, amikről ki tudott? Csakis én. 
Nem akarlak ócsárolni titeket, végtére is, a szeretet nem hunyt volna soha ki. De azok a "kussolj", "semmi közöd hozzá", "idióta lány" beszólások mélyebbre hatoltak, mint ti gondoltátok. És ezt nem lehetett annyival megoldani, hogy kaptam egy tábla Hershey's-t. Szóval kicsiny családunkat leginkább a profi sminkkel ellátott sztárokhoz tudnám hasonlítani: tündökölnek, de mikor lekerül a csecsebecse, elfanyalodsz. Ahelyett, hogy a küllemet ápoltátok volna, bemászhattatok volna az ajtó mögé. 
Azt vette észre, hogy patakzanak a könnyei. Gyorsan elrejtette az arcát, hogy ne mutassa ki a külvilágnak, de olyan volt, akár egy hömpölygő patak. Szinte belebolondult, hogy arra gondolt, mennyire elrontották. Nem vették észre a fától az erdőt, s azt gondolták, ennek csak az a hátránya, hogy nem látják a szépséget, ám valójában az is, hogy Gillian-nek az a része, amely a családjukért érzett szeretetet, kezdett leépülni. 

Miután kisírta magát és eltette mára a naplót, elgondolkozott azon, hogy miért csinálja ezt? Nem lenne köteles kínoznia magát még jobban, napról napra mélyebbre taszítania magát a bánat tengerében. Megtehetné, hogy kidobja a naplót, sőt mi több, elégeti, aztán igyekszik valahogy kilábalni belőle. 
De nem tudta megtenni. A napló mintha a szívéhez láncolódott volna, ellenére a rossz szavaknak, és elhatározta, hogy bármin is múlik, eleget tesz Gillian utolsó kérésének. 

Hiába volt tömve a busz, magányos volt. Figyelte, ahogy legördülnek a kövér esőcseppek az ablakon, majd elhalnak a busz további részén. A járaton hangoskodtak, nevettek és duruzsoltak a többiek, nem messziről kemény rockzene szűrődött ki valaki fülhallgatójából. Ez azonban csupán a külvilág volt, ami máskor mindig megragadta a figyelmét, de most a gondolataival együtt egy buborékban ragadt, ami napról napra erősödött. Amikor megállt a busz, semlegesen várta, hogy nagyjából mindenki leszálljon előtte, szinte utolsónak maradt. 
- Jól vagy, fiam? - kérdezte Alex, a sofőr. 
- Élek - motyogta üreges tekintettel, azzal ő is lekászálódott. Máskor mindig jókat beszélgettek, kielemeztek aktuális foci-és kosármeccseket, beszélgettek az időjárásról, a gumikról, a diákokról, de most lépdelni sem volt kedve a pocsolyákkal teleszőtt utakon. Felhúzta pulóvere kapucniját, zsebét olyan mélyre mélyesztette, amennyire csak tudta. Olykor mintha az időjárás megérezte volna a hangulatát: borongós, esős, nyirkos. 
A diákok útvesztőjében nem volt nehéz eltévedni, kerülni akart mindenkit, akinek a sajnálkozását vagy a baromságait kellett hallgatnia. Lucasnak meglehetősen sok barátja volt, de csak néhányukat tartotta érdemesnek arra, hogy beszéljen is valamit az érzéseiről. Már amennyit tudott, mert akárhányszor erre került a sor, a torkát mintha vaskezek feszítenék. 
- Helló, Baresz! 
Mike hangja csendült fel közvetlenül mellette, letolta a kapucniját, mert beértek az épületbe. Legjobb barátja arca kifejezéstelen volt, mégis érződött rajta az együttérzés. Pontosan ilyen emberre volt szüksége. 
- Mi a helyzet, Mike? 
Összeakadt a tekintete Monica Swan-nel, aki most is túl sokáig figyelte őt, mint kellene, ettől pedig felkavarodott a gyomra, különösen most. Pedig Monica szép lány volt, de el sem tudta képzelni, hogy a jövőben ránéz másra. Akárhová nézett, Gillian alakját látta a lépcsőn, a tornaterem felé, az igazgatói irodához menet, az ügyeleteseknek fenntartott asztal mögött. 
- Készültél kémiára? 
- Nem, elő sem vettem. 
Pedig Lucas szerette a kémiát, folyton ötösöket szerzett, de most nem tudta rávenni magát egy nagydolgozatra. 
- Akkor már ketten szerzünk szar jegyet. 
Lepacsiztak, ekkor felértek az emeletre. A csoport háromnegyede már ott volt, egyesek a könyvet bújták, míg mások a telefonjukon szörföztek, Mike az utóbbit választotta, Lucas leheveredett a fapad egy üres részére. Nekitámasztotta a hátát a falnak, és hiába akarta elapasztani a gondolatait, nem sikerült, sőt, minél inkább erre készült, annál többet agyalt. Mocskosul hiányzott neki, a tudat, hogy nincs többé, már felemésztette belseje jó részét. Már nem érdekelte annyira a tanulás, egy hét elteltével, hogy Gillian meghalt, legtöbbször csak bedobálta a holmijait a táskájába, és ennyi. Nem készült lelkiismeretesen az órákra, mert ez eszébe juttatta azokat az időket, míg Gillian és ő a szobájukban tanultak, de a tanulással töltött idő háromnegyedét csókok és nevetés töltötte ki. Leadta a társadalomtudományt, mert a témák között olyanokat is feszegettek, hogy mik vezetnek egy ember lelki leépüléséhez, és neki nem volt szüksége még nagyobb leamortizálásra. Egyedül a felsőfokú képzőművészeti stúdiófoglalkozás maradt neki, az egyedüli dolog, ami ha nem is teljesen, de elvonta a figyelmét és lenyugtatta. Ábrándozásából az zökkentette ki, hogy meglátta közeledni Lizzie-t, akinek nyilván az ajtó mögötti termek egyikében lesz órája. Összeakadt a tekintetük, mire Lizzie azonnal megszaporázta a lépteit. Lucas is eltolta magát a faltól. 
- Szia, Lizzie - maga sem tudja, miért, reszelős volt a hangja. Pedig már egy napja, hogy sírt. A lány intett, világosbarna haja lazán keretezte az arcát, a tarkójánál össze volt fogva egy gumival. Fáradtnak, nyúzottnak és feszültnek tűnt, érthető okokból. 
- Csak szólni akartam, mert ezután lehet, hogy nem találkozunk a suliban. Jó lenne, ha egyeztetnénk a búcsúelőadás fő elemeit. Nekem délután háromkor megfelel, Mrs. Garner megengedte, hogy használjuk az emelt rajzosok termét. 
Lucas megvakarta a tarkóját, a gyomra összeszorult. Az összeomlás kerülgette, ha a hétfőre gondolt. 
- Nekem megfelel. A többieknek majd szólunk együtt, ugye? 
- Persze - csengettek, és ez megszakította a társalgást. - Akkor a kilences terem előtt. 
Lucas némán bólintott, majd a többiekkel együtt beszivárgott a terembe. 

***

Miután Daisy megreggeliztette Tuckert, elvitte Robert barátjához, hogy kicsit elterelődjön a figyelme. Bár tudta, hogy ez csak felületesen fog sikerülni, hiszen tegnap hajnalban is felébredt arra, hogy kisfia halkan sírdogál, de legalább kicsit kiszabadul. A kisfiú most is csendben ült hátul, kifelé bámult az ablakon, Daisy szinte folyamatosan ellenőrizte őt a visszapillantón keresztül. 
- Mikor jössz értem? - kérdezte.
- Este hatkor megfelel? - még mindig érződött a tegnap késő esti egész szem nyugtató, mert kicsit még mindig tompa volt. - Robert szüleivel elmentek hamburgerezni. 
- Ez az! - jó volt hallani, hogy Tucker hangja vidámmá vált, még egy mosolyt is eleresztett. - A hat óra jó. 
Esett az eső, ezért igyekeztek a fedett ajtó elé állni, erősen fogta magához a vállánál Tuckert, aki a fejét a derekának támasztotta. Már csak a fia maradt, s erre úgy érezte, azonnal elkapja a végeláthatatlan sírás. Elég volt egyet koppantania, Lucy azonnal ajtót nyitott. 
- Sziasztok! - a kisfiúra mosolygott, aki mindig is kedvelte a Westwood családot. Ugyan az óvodából ismerkedtek meg, Daisy maga is megbizonyosodott róla, milyen odaadóak. A kis Robert tejföl szőke hajával valósággal kisprintelt a szobájából. 
- Ú, Tuck, olyan Star Wars-os cuccot találtam! - Robert messziről kerülte a számítógépeket, ő sokkal inkább olyan újságokért áhítozott, amikben játékok és legók vannak. A kis srác szégyenlősen nézett fel Daisyre. - Jó reggelt, Mrs. Northam. 
- Mondtam már, hogy szólíts Daisynek - magára erőltetett egy mosolyt. - Nem is zavarlak titeket, nekem amúgy is dolgom van. 
A naplóra gondolt, ami a kocsija anyósülésén pihent, és gombóc keletkezett a torkában. 
- Majd gyere, anya - Tucker erősen megölelte, az orrába költözött jellegzetes öblítőjének és szobájának illata. A gyerek melegsége valahol beforrasztotta a nyílt sebeket. Ahogy elengedte Tuckert, azok berohantak a szobába, és már ott sem voltak. Lucy arcára kiült a szánakozás és a mélységes gyász.
- Nem volt alkalmam még elmondani, de részvétem Gillian miatt - lebiggyesztette a száját. - Az ilyen balesetekre egyszerűen nincs magyarázat. Isten csapása, esküszöm. De te egész jól bírod, én biztosan összeomlottam volna, ha ilyesmi történik Roberttel. 
Baleset. Mindenki így tudta a környéken, még három ember kivételével. 
- Köszi, Luc. Most azonban tényleg megyek. 
- Vigyázz magadra, Daisy! És ha kell valami, csak gyere át. Velem bármit megbeszélhetsz, tudod. 
Biccentett, azzal elhagyta a lakást, ahol a levegő egyre nehezebbé vált a jeges téma miatt. Visszasietett a kocsijába, elhajtott és leparkolt az egyik közeli utcában, az esőcseppek halk kopogásában előszedte a naplóját. Tegnap óta szinte leülni is alig bírt, legszívesebben egy óra alatt kiolvasta volna az egészet. 
Érezted már úgy, hogy elmész egy helyre, és úgy érzed, csak te magad vagy, méghozzá teljes egészében? 
Daisynek világossá vált, hogy egyes sorokat magának írt. Nem volt ezzel semmi baj, hiszen számára már az is elég volt, ha olvashatott a lánya gondolatairól. 
Amikor nem számít, mennyien vannak rajtad kívül, de azon az egy helyen kinyílsz, kiteljesedsz, megnyugszol. Az illat, a közeg, a tárgyak. Furcsa érzés ez, mert általában szerepet játszunk, felveszünk egy álarcot és vigyázunk, hogy csak annyira bizalmaskodjunk, amennyire csak lehet. 
Számomra ez a hely a könyvtár volt. Akárhányszor beléptem és megéreztem a könyvek meg a bútorok illatát, hatalmába kerített egy új érzés. A3 a térképen. 
Szó nélkül vezetett oda, útközben az eső még jobban eleredt. Leparkolt a Learn Avenue-n, az emberek a rossz idő hatására még inkább tolongtak a könyvtárban. Fehér volt és kupolás, felfelé egy hosszú, márványozott lépcső vezetett, Daisy ezúttal a liftet választotta, mert alig bírt várni. Párszor járt már itt, hiszen ő és Gillian egyaránt imádtak olvasni. Jobbra volt a hosszan elnyúló fapult, onnan visszakanyarodva a magazinok és napilapok, ahol legtöbbször idősebbek olvastak a politikáról vagy fiatalok a divatról. Egyenesen haladva volt egy nagyobb polc, rajtuk a frissen visszahozott könyvek, egyenesen néhány ülőalkalmatosság és két úgynevezett tudakozópult - ők ketten így neveztek el -, ahol rá lehetett kérdezni egyes könyvek meglétére vagy bent létére. Rálépett a szőnyegre, és elindult befelé, egészen leghátulra ment, ahonnan festői kilátás nyílt a városra. Leheveredett az egyik eldugott bőrszékbe. 
Aznap is valahol középtájon ültem, kávéval a kezemben, vártam Lizzie-t, hogy jöjjön, mert mindenkinek kötelező kiselőadást kellett tartania következő órán. Mi a második világháborún belül a zsidókat kaptuk, ami azért elég átfogó és széles téma, de Mr. Erickson direkt ezért bízta rám a feladatot (igen, azért csak rám, mert Lizzie választható társ volt), mert tudta, könnyen megbirkózom a feladattal. Ja, ha tudni akarsz dátumot, akkor tavaly október tíz. 
Egy hónappal azelőtt, hogy megismerkedett Lucas Wiley-val. 
Dolgoztunk nagy serényen a feladatunkon, emlékszem, az is egy jó napnak indult. Soha nem úgy álltam a napokhoz, hogy jaj, ezek most borúsak lesznek, hanem igenis mindegyiknek megadtam az esélyt, hogy a legjobb legyen. Mindegyikhez úgy álltam hozzá, hogy egy új remény, tele új lehetőségekkel, és ez pozitív energiával töltött el. Még ennek írása közben is mosollyal tölt el azoknak a napoknak az emléke, amiket Lizzie-vel eltöltöttem. Függetlenül attól, hogy már más a felállás. 
Kivett a táskájából egy üveg baracklevet, és gyengén meghúzta. A torka folyamatosan száradt. 
Megmondtam neki, hogy bemegyek a mosdóba, hiszen mi extra van ebben? De onnantól kezdve, hogy átléptem a citromillatú mellékhelység küszöbét, a könyvtár a legkedvesebb helyről átváltott a leghátborzongatóbbra. Furcsa, nem? Hiszen azóta legalább milliószor elképzeltem, hogy mi lett volna, ha Lizzie azt mondja, ő is eljön velem, de menjünk az emeletre, mert oda nem járnak annyian, vagy ha én gondolom meg magam, mert ha most bemegyek, az elvesz perceket a munkánk idejéből. Annyiszor elképzeltem, hogy másképp alakul. És bátran állítom, ha aznap nem megyek be, most nem írom ezeket a sorokat. Akkor talán most együtt nézegetjük a legújabb köteteket, és együtt kritizáljuk a divatlapok túlságosan vékony modelljeit. Csakhogy a múltat nem tudom megváltoztatni, és ez valahol szomorú.
Daisy keze remegni kezdett. 
Már az egyik ajtó mögött voltam, mikor meghallottam, hogy valaki beront. Egy nő elkeseredett sírása hallatszott, arra gondoltam, kimegyek, hogy megkérdezzem, mi a baj, de nem akartam megzavarni, hiszen lehet, hogy máshol nem tudja elbőgni magát. Megkérdezte, hogy van-e itt valaki, leguggolt, hogy megnézze, lát-e lábakat, és én felhúztam az enyéim. 
Az egyik végzetes hiba, amit elkövettem. 
Szép írása most kicsit meghanyatlott az utolsó szónál, talán a keze bicsaklott meg az emlék hatására. 
- Undorító férgek vagytok... undorítóak - sírt elkeseredetten. - De még megbánjátok. Mind megbánjátok, hogy levegőnek néztetek, mert most nem fogtok. 
Nem akartam elképzelni, mit fog csinálni. Fantáziám mindig szeretett túlpörögni, de ezúttal úgy éreztem, nem csak ennyiről lesz szó. A szívem egyre hevesebben vert, szinte levegőt venni sem mertem, de azért arra volt merszem, hogy kikukucskáljak a kilincs lyukán. Én marha! Eléggé fordítva voltam összekötve: féltem fenyegető szavaitól, de attól már nem, hogy megnézzem, mire készül. A sírdogálás nem maradt abba, csak annyit láttam, hogy egy fémtárgy megcsillan a kezében. Ordítottam volna, mikor megláttam, hogy kés... 
...ám nem tettem. Csak térdeltem ott némán, mint egy barom, és végignéztem, ahogy a kést végighúzza a bal csuklóján. Nyöszörgésnél többet nem adott ki, de a vér lecsöpögött a földre, szinte folyamatosan csordogált. Olyan hátborzongató volt, hogy még most is feláll a szőr a hátamon, de én nem tettem semmit. Egyszerűen csak megdermedtem, mert nem hittem el, amit látok. Ez a fiatal nő azzal akarta felhívni magára a figyelmet, hogy megöli magát egy nyilvános helyen? Vagy csak megsebesíteni magát? Bárhogy is, halkan folytak le a könnyek az arcomon. 
Daisy a szája elé kapta a kezét, a szíve szinte átütötte a mellkasát. 
Még kettőt húzott, már nem csak a föld volt véres, de a pulcsija és a pult is. És akkor elájult, a kés kiesett a kezéből, ő pedig hangos csapódással összecsuklott. 
- Nem, ez nem lehet... - súgta. 
Megakadályozhattam volna, kicsaphattam volna az ajtót és rávehettem volna, hogy ne. Vagy szólhattam volna valakinek, hogy elmondjam, mire készül a nő. Nem mozdult, azt sem láttam, hogy emelkedett volna a mellkasa, egyszerűen sokkot kaptam. Olyan erővel robbant ki belőlem a sírás, mint még soha életemben, és nagyjából eddig bírtam. Kiadtam a gyomrom tartalmát a vécébe, de nem azért, mert nem bírtam a vért, vérvételkor is általában figyeltem, ahogy a vér áramlik az átlátszó csőben. Miután kiokádtam magam, nagy nehezen kiszaladtam, fél percet azzal szarakodtam, hogy kinyissam az ajtót, meg hogy ne nézzek rá. Zihálva meséltem el az egyik dolgozónak, aki azonnal értesítette a mentőket, és... nem tudom, hogy ezután mi történt. A sokk törölt mindent, egyedül az rémlik, hogy Lizzie mellett ülök némán, a könnyeimmel küszködve. Ő is úgy tudta, hogy nem láttam, mert azalatt az idő alatt, míg ő felvágta az ereit, én a lapokat nézegettem, és csak akkor akadtam rá, mikor eredetileg a mosdóba készültem. Nem akartam elmondani senkinek, hogy ezt tettem, mert lehet, hogy ennek a nőnek problémái vannak (méghozzá óriásiak), ez az én hibám is. 
Hogy mondhatsz ilyet? Nem! Te csak megijedtél, hogy ez történik, hiszen ki merne megakadályozni egy beszámíthatatlan nőt? - szinte ordított magában, ordított Gillian-nel, hogy ne írja le a következő szavakat, hogy ne érezze magát bűnösnek. Olyan kétségbeesetten jajgatott legbelül, hogy szédülni kezdett. 
Mert ha nem vagyok kuka, kimegyek. Kimegyek, beszélek vele, igyekszem rávenni, hogy ez nem megoldás. De ehelyett végignéztem, ahogy megöli magát. Egyébként nem halt meg, csak rengeteg vért veszített, és hogy azután mi történt vele, arról fogalmam sincs. Van egy olyan érzésem, hogy nem élte túl, mert a mentősök riadt arccal vitték el. 
Onnantól kezdve mindennap eszembe jutott, érted? Nem volt este és reggel, hogy ne ötlött volna fel, csak ritkán, miután eltelt egy bizonyos idő. Ám onnantól kezdve, hogy ezt megengedtem magamnak, a nő családtagjainak és magának a nőnek, a könyvtár egy rideg hellyé változott számomra, ahová nem mentem be úgy, hogy nem volt bent éppen valaki. Többé már nem ültem le nyugodt gyomorral, nem töltöttem el ott órákat, csak ha velem voltál, vagy ha nagyon muszáj volt. Ezentúl a szobám volt az egyetlen hely, ahol biztonságban éreztem magam, és ezt csak magamnak köszönhetem. Itt a válasz egy töredéke a kérdésedre: valahol soha sem tudtam feldolgozni, hogy ez történt. 
És amikor rossz dolog történt velem, valami kiborító, elgondolkodtam a nő helyzetén, az indítékain, de kimondom, hogy megfordult a fejemben az öngyilkosság. Nem, akkor még nem akartam megölni magam, csak morfondíroztam a miértjén és az okain. De senki sem vette észre. Senki sem látta, hogy onnantól kezdve valami mélyen nem volt rendben. 

Hát, szia, anyu. Itt vagyok, legalábbis az írásomon keresztül elképzelhetsz engem. Meg amúgy sem tudom, hogy működik ez a halál dolog, az is lehet, hogy most veled együtt olvasok. Ki tudja? Hiszen mindenki emlegette a "lelki szemek" szavakat. Lehet, hogy valós. 
Előtte volt Gillian édes hangja, amit a legtöbben imádtak, sőt, még az arca is, szinte látta, ahogy ezeket a szavakat hozzá intézi. Daisy keze remegett, de eltökélte magában, hogy végigcsinálja, legyen szó bármiről. 
És a köszöntés? Lehet, hogy éppen apa olvassa, ha ez történik, kérlek, add át anyának, méghozzá tüstént. De bízom benned annyira, hogy ezt már megtetted, szóval nem aggódom. 
Ha ezt olvasod, az nem jelent jót. Ettől függetlenül szeretném, ha kitartanál, követnéd a szabályaim és erős lennél - ha válaszokat akarsz, ezek teljesítése nélkül nem fogod megkapni. Na, töröld meg a szemed, és lássunk neki. 
Jogosan merül fel egy kérdés, hogy miért pont egy napló? Miért nem hangfelvétel vagy videó? Mindkettőben jó vagyok,ezt te is tudod, de úgy érzem, ezzel jobban ki tudom fejezni magam. Egyébként ez az egész nem csak egy naplóról szól, de majd mindennek eljön az ideje, nem szeretném lelőni a poént. Az igazság, anya, hogy benned bíztam meg a legjobban, épp ezért tartod ezt most te a kezedben. Persze apával is meg tudtam beszélni dolgokat, csak hát tudod, milyen egy lánytini a faterjával... nem szeretem a kliséket, de ennek igazat adok. 
Kisétált a nappaliba, töltött magának egy vizet és hátradőlt a kanapén. Vigyázott, hogy a hasa ne nyomódjon, mert rögtön kidobta volna a taccsot. 
Mielőtt belekezdenék az egészbe, vannak kikötéseim. Szabályaim, amiket ha nem leszel képes betartani, inkább tedd le, és égesd el. Mintha nem is létezett volna. 
Az első: minden napra csak egy fejezetet hagyj. Egyrészt azért, mert szeretlek, és szeretnék időt adni neked, hogy feldolgozd. 
Daisy nem mert belegondolni, mik várnak rá ezzel. 
A második: miután a te részed véget ért, add át annak, aki következik. És kérlek, ne olvass bele, mert az csak azt a bizonyos személyt illeti. 
Nem, ezt nem gondolhatja komolyan. Hagyjam figyelmen kívül a tényezőket, amik miatt a lányom miatt öngyilkos lett? Majdnem becsukta a naplót, de a szemei megakadtak a következő soron: 
Szinte érzem, hogy ellenkezel. Mielőtt megrémülnél vagy a földhöz vágnád a naplót, biztosíthatlak, hogy mindegyikőtöknek össze fog a végén állni a kép. Nem maradtok magyarázatok nélkül, de szeretném, ha így alakulna. Jó lenne, ha nem vennétek semmibe... mint oly sokszor. 
Torka kezdett elszorulni. 
Rendben! Van a napló borítója alatt egy térkép, húzd ki. 
Mutatóujjával kitámasztotta, miközben előszedte a vékony kis térképet. Álmában sem gondolta volna, hogy a hullámzó tenger alatt egy ilyen lapul; számokkal és betűkkel volt jelölve, fekete csíkokat nyilazott ide-oda, ettől függetlenül nagyon jól kivehető volt. 
Keresd meg azt a helyet, ahová az A1 van írva, húzd végig az ujjad a vonalon. Remek! Ez lesz a dolgod ezek után is. 
A Brooklyn Múzeumot jelölte. Nem is olvasta tovább, ivott egy korty vizet, bejelölte az oldalt, majd a hálószobájukba ment. Richard ott volt, a csendben feküdt, ujjai összekulcsolva a hasán. Bódult volt a lánya szavaitól, pedig ez még mindössze két oldalt vett igénybe... és a napló legalább olyan vastag volt, mint egy rövidebb könyv. Tétovázott, hogy elmondja-e, mi a helyzet, de ahogy kinyitotta a száját, meggondolta magát. Minek? Egyrészt Richard biztosan erőszakoskodna, hogy ő is megnézhesse, másrészt úgy érezte, ennyivel tartozik Gillian-nek. Majd ha rá kerül a sor. 
- Elugrom a boltba, itthon leszel? - cérnavékony volt a hangja, megköszörülte, hogy ne legyen olyan feltűnő. 
- Persze. 
Többre nem méltatta, ezért fogta a kocsikulcsot és kiment. A napló az anyósülésen volt, a táskája alatt, ennek tudatában csak nehezen tudott koncentrálni az útra. Álmában sem gondolta volna, hogy egyszer ide fog kerülni, ezekkel a feladatokkal, méghozzá tragikus okokból. A szája percről percre jobban száradt, a sok nyalástól már csípett is. Tizenöt perc után leparkolt a parktól öt percnyire, előrébb ugyanis képtelenség lett volna helyet találni. Felötlöttek az emlékek, hiszen rengetegszer jártak ide, főleg, míg Gillian kicsi volt. De még utána is; nem telt el úgy tél, hogy ne jöttek volna ki korcsolyázni. Gillian különösen tehetséges volt, és ettől szinte megrepedt a szíve, főleg, ahogy közeledett az egyik padhoz. Leült, majd ismét nekiállt az olvasásnak. 
Milliónyi emlékem van a Prospect Parkról. Például mikor nyolcévesen eljöttünk, hogy megnézzük a felvonuló történelmi személyiségeket, és én kiabáltam örömömben, azok a fotók ki vannak ragasztva a gardróbom belsejére. Mikor utoljára rájuk néztem, arra gondoltam, milyen boldog gyerek voltam! Komolyan. Jobb gyerekkort nem is kívánhattam volna magamnak... 
...és örültem volna, ha ez az egész nem szakad meg kilencedikben. 
Leült a második lépcsőfokra, mert úgy érezte, állva nem fogja tudni elolvasni. 
Egészen addig mindent megbeszéltem veled, anya. És ez nem a te hibád, hogy utána megszakadt, egyszerűen nem mertem róla beszélni. Nem akartam, hogy azt hidd, csak nyávogok, hiszen más lányok nyilván örültek volna a most következőknek. Szóval május volt, mindenki örült, hogy némelyik órák lazábbak, ilyen volt a történelem is. Mr. Erickson elvitt minket a Prospect Parkba, aminek én kifejezetten örültem, mert a művészet mindig is hozzám tartozott. Viszont figyelmeztetett minket, hogy figyeljünk, mert akinek a jegyeit nem találta fényesnek, azt feleltetheti azokból, amiket a múzeumban szemügyre veszünk. Lizzie nem jött, mert lebetegedett, úgyhogy nagyjából egész úton egyedül voltam, bár olykor szóba elegyedtem néhány lány osztálytársammal. Bementünk, először az egyiptomi kollekciókról tartott kiselőadást a múzeumvezető vagy ki, és hirtelen túl furcsává vált a nagy csend, hiszen sok diákot nem érdekeltek a szobrok meg festmények. Mikor láttam, hogy Mr. Erickson nem figyel, féloldalasan megfordultam, és ugyan nem vehettem biztosra, de olyan furcsává vált mindenki. Volt, aki kerülte a tekintetem, Toby oldalba lökte a barátját, hogy ne figyeljen, de Zac O'Hara-t még elkaptam. 
Jól tudta, kiről van szó. Egyszer rákérdezett, hogy ki ez a fiú, hogy ennyire feltűnősködik a haverjaival a Toyotája mellett, és ekkor Gillian elmondta, hogy Zac apja híres jogász, az anyja meg tévébemondó. Már elsőre sem volt szimpatikus neki a fiú. 
A csend körülbelül húsz percig maradt még ugyanolyan, egy lány különösen dühösen nézett rám, amit nem értettem, és ez egyre jobban kezdett frusztrálni. Gondoltam rá, hogy rákérdezek, mi a baj velem, de nem akartam, hogy azt higgyék, ilyen nagyképű vagyok. Úgyhogy hagytam a fenébe, és úgy tettem, mint aki mit sem észlelt az egészből. 
Milyen kár! Ha megteszem, az biztosan másképp alakul. Ezt a tényezőt most nem írom le, ha bátrabb vagyok. Talán az egész meg sem történik, ki tudja? De nem tettem meg, és ezen már nem tudok változtatni. Zac miután kiértünk a múzeumból, félrehívott és megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem elmenni vele kávézni. 
Félve olvasta tovább a sorokat, a gyűlölet gyarapodott benne, pedig még nem is tudta, mi következik. 
Zac kicsit sem csúnya srác: magas, szálkás testalkatú, sötét hajú, ezért igent mondtam. Melyik lány ne tette volna? Arra gondoltam, hé, ez nagy lehetőség, és már útközben tervezgettem, hogy erről ódákat fogok zengeni a naplómban. Kibontottam a hajam, megigazítottam a sminkem, hátha elkenődött, aztán elindultunk. Míg más lányok már attól is kiborultak volna, hogy egy ilyen kocsiba ülnek, engem kicsit sem érdekelt, felőlem biciklivel is megtehettük volna az utat. Látod? Ebben is különböztem a lányok többségétől. 
Miben nem, Gillian? 
Mindegy, A2 a térképen. Friji's Coffee. Ez nincs messze a múzeumtól, alig tíz perc gyalog. 
Daisy azonnal felállt, de meg is szédült, kis híján lebuckázott a lépcsőn. Igyekezett kitisztítani az elméjét, de mindenhol csak a történetben felvillanó képeket látta. Menet közben az üzletekhez húzódott, hogy ne menjen neki másoknak, mígnem elért a barátságos, de zsúfolt kávézóig, ami eddig neki fel sem tűnt. A hely felirata mellett egy kislány díszelgett kék ruhában, kreol bőrrel, mosolyogva, kezében egy csésze kávé - feltételezte, hogy a hely Hawaii származásúaké. Gyorsan egy üres eladóhoz sétált. 
- Egy feketét - ezzel fogta és leült az egyik ablak melletti asztalhoz, ismét nekilátva az olvasásnak. 
Útközben végig közel volt hozzám, megnevettetett, aztán megérkeztünk. Beálltunk a méteres sorba, közben a délután kimenetelén morfondíroztam. Talán a lány csak azért nézett mogorván, mert tudta, hogy Zac el akar hívni valahová, és ő is odavan a srácért? Olyan könnyű és elfogadható magyarázatnak tűnt, hogy innentől kezdve lezártnak tekintettem a dolgot. Egy hátsó bokszba ültünk, ugyanis sokan voltak, én meg nagy tömegben nehezen oldódtam fel, pláne ilyen helyzetben. 
A hátsó bokszokra nézett; a középső kivételével mind a négyben ültek, lelki szemeivel látta, ahogy a lánya és Zac helyet foglalnak. Megsajdult a szíve. 
Olyan jól alakult, beszélgettünk az apja hivatásáról, a továbbtanulásról, aztán viccelődtünk. A hiedelemmel ellentétben Zac nagyon is úgy tűnt, hogy a földön jár, én pedig kezdtem a fellegekben érezni magam. 
Istenem, Gillian, lehetett volna egy kicsit több eszed is. Tehettél volna kivételt aznap, és ülhettél volna az első helyek egyikére. Merthogy nem bírtam abbahagyni a nevetést, és a vállának dőltem a karommal, már a sírás környékezett a vihogástól. Nem gondoltam, hogy ő ezt egyfajta... közeledésnek veszi, de úgy tűnt, mégis, mert a jobb kezét a térdem felé tette. Abban a pillanatban abbahagytam a nevetést, noha nem azért, mert ez olyan nagy dolog, csak megdöbbentett. Hiszen nem adtam rá okot, vagy egy kósza érintés már az lett volna? 
- Zac... - emlékszem, hogy suttogtam. Olyan furcsa volt az egész.
- Szeretnéd, ha folytatnánk? - olyan tisztán emlékszem a szavaira, mintha csak tegnap történt volna. A keze szépen lassan feljebb siklott, a szája a fülemet súrolta, én meg nem győztem keresni valakinek a tekintetét. Csakhogy nem foglalkoztak velem, igaz, miért tették volna? Két szerelmespár, akik épp turbékolnak, nem nagy ügy. 
- Miért csinálod ezt? - a hangom visszanyerte normál erejét. 
- Hogy érted azt, hogy miért? Hiszen mindketten tudjuk, hogy akarod. 
Kezdtem elveszíteni a fonalat, ezért elhúzódtam. Leszedtem magamról a kezét, mégis, úgy éreztem, örökös nyomot hagyott rajtam az érintése. Megkérdeztem, mégis honnan veszi ezt, hiszen semmit sem mondtam, ami erre utalt volna, erre felhúzta a szemöldökét és elnevette magát. Fülig pirultam, de nem csupán az értetlenségtől, hanem a dühtől is. A srác nyilván valamit akart, amiről azt hitte, hogy én is, csakhogy az én terveimben nem szerepelt más, mint egy délutáni kávé. Milyen rossz, mikor az emberek félreértik egymást! 
- Ó, szóval nem tudod. Van egy srác történelemről, amúgy Ian a neve, aki ma körbeadott egy listát. Azt mondta, ez a lányok beleegyezésével született meg, két csoportra volt osztva: prűdek... és nem azok. Mindenki látta a listát az osztályból, és a te neved a második sorban szerepelt. Ebből gondoltam, hogy neked oké a dolog. 
Ujjaival megszorította a kávéscsészét, olyannyira, hogy félő volt, kettétörik. Eszébe jutott az a nap: Gillian meglehetősen feldúltan érkezett haza, de kimagyarázta annyival, hogy fáradt. Daisy kidörzsölte a könnyeket a szeméből, mert a bűntudat akaratlanul is működésbe léptette a könnycsatornáit. 
Egy lista. Rendben, boncoljuk kicsit a dolgot. 
Boncolás. A szó, amit törölni fog a szótárából. 
Először is: szerintem te is tudod, meg nagyjából mindenki, aki jobban ismer, hogy soha nem mennék bele ilyesmibe. Clara McMullen talán igen, de én lettem volna az utolsó, aki rábólint erre a dologra. Iannek csak kellett valami hülye kifogás, hogy gondtalanul megírhassa ezt a szarságot, és megmutathassa, ki az, akivel lehet játszani, és ki az, akivel nem. Rólam nyilván mindenki elhitte, hiszen a külső elég indokot szolgáltat rá, nem? A válasz, remélem, egyértelmű. 
Daisy nem csodálkozott, hiszen Gillian gyönyörű volt. Szőke, enyhén hullámos haja a háta közepéig ért, mandulavágású kék szemei voltak, eperszínű ajkai és karcsú alakja, mégis, soha nem árasztott kirívást, sokkal inkább barátságot és ellenállhatatlan bájt. 
Zacnek meg csak egy érv kellett, hogy fel tudja a kezét csúsztatni a combom tetejéig. Lehet, hogy más számára ez a lista semmiség, de az nem én vagyok. Nem akartam róla beszélni, mert úgy gondoltam, majd leülepszik, ráadásul túl sok gondod volt ahhoz, hogy ilyenekkel foglalkozz. Viszont ezután a lista után alapjaiban rendült meg a bizalmam az osztálytársaim és a fiúk felé, arról nem is beszélve, milyen megalázó volt. Gillian Northman, a lány, aki ribanc, mert szőke a haja. 
Nem bírt még csak a lötyögő kávéra sem nézni, a helytől pedig egyenesen hányingere lett. Felállt, átvágott a fiatalok tömkelegén és egyre távolabb sétált a kávézótól, közben azonban nem hagyta abba. 
Nem haragszom rájuk, anya, nem azért írtam le. Nem szeretném, ha hülyeséget művelnél hirtelen haragodban, egyszerűen ez csak a kirakós egyik darabkája, amivel választ fogsz nyerni a kérdéseidre. Ne feledd: mindent a maga idejében. 
Lapozott, de a következő lapra egy nagy kettes volt írva feketével, ami azt jelentette, hogy vége mára. A nap már vörösessárgára festette az eget, és ahogy becsukta a naplót, úgy érezte, szétveti a bánat. Miért nem figyelt jobban? Miért nem unszolta aznap Gilliant, hogy igenis mondja el, mert látja, hogy valami nincs rendben? Lüktető aggyal botorkált vissza az autójához, s közben arra gondolt, nem először, de nem is utoljára érzett így. Mielőtt beindította a kocsit, maximum hangerőre tekerte a rádiót. 

Csendbe burkolózott az iskola. Nyoma sem volt annak az általános jókedvnek és zajongásnak, ami uralta a folyosókat és termeket, habár voltak, akiket nem érdekelt, a Brooklyn High diákjai magukba mélyedtek. Lizzie erősen szorította a mellkasához a könyveit, Mr. Pittmann után lépett ki a teremből. Megcsapta a tanácsadó erős parfümillata.
- Biztos, hogy be szeretnél menni órára? – kérdezte mély, de megértő hangján. A folyosón hűvösebb volt, mint az irodában, kicsit lehűtötte felforrósodott arcát.
- Igen, nem szeretnék lemaradni. De köszönök mindent – hálásan biccentett.
- Ha bármire szükséged van, csak szólj. Ez egy nehéz folyamat, amit szinte lehetetlen végigcsinálni segítség nélkül.
Még egy biztató pillantást vetett a lányra, majd elkísérte a teremig, ahol kinyitotta előtte az ajtót, ezzel megszakítva Mrs. Asher mondandóját. Lizzie érezte, hogy felkavarodik a gyomra, ugyan csak a linóleumra koncentrált, a rá szegeződő tekintetek szinte égették a bőrét. Szó nélkül helyet foglalt közvetlenül az ablak mellett, táskáját letette, ahogy a könyveit is a padra. Elszorult a torka, ahogy szemei a tőle jobbra lévő helyre tévedtek; üres volt. Ava Lee helye szintén az ajtó felől, de az nem jelentett sokat. Csak egy lány, aki talán lebetegedett, vagy fontosabb dolga volt, mint az iskola. Gillian helye azonban némán kiáltozott a fájdalomtól, és mindenki számára egyértelmű volt, hogy többé nem ül oda.
- Írd le, Lizzie, ami a táblán van, aztán nyisd ki a könyvet a kétszázadik oldalon – mondta gyengéden az irodalomtanár.
Bólintott, majd igyekezett elterelni a figyelmét a kanyargós, de szép betűkkel, amik a táblán csücsültek. Direkt lassan körmölt, odafigyelve minden egyes szó szépségére, a sorok egyenességére, és ez, ha nem is nagyon, de segített elfeledtetni a többieket. Meg nagyjából az egész helyzetet.
Amikor Lizzie megtudta, hogy mi történt, kiborult. Sírt, rojtosra szorongatott egy rongyot és nem hitte el, hogy valóban ez történik. Hogy az a napos, de hűvösebb délután, ami olyan jól indult, ennyire elromlott – örökre. Eddig már kétszer járt Mr. Pittmann-nél, mert a tanári kar szerint jobb, ha már az elején elkezdi a terápiát. Csakhogy erre valódi terápia nem volt.
Óra után szó nélkül kiment a teremből, egyenesen a mosdó irányába. Magára kulcsolta az ajtót, lehajtotta a fedelét és ráült, könyökét a combjára támasztotta. Nem akart beszélni, mert nem segített. Nem akarta látni a többiek lesajnáló arcát, a tanárok szomorkás tekintetét, amint úgy tekintenek rá, mint egy halálos betegre. Nem értették, és nem is tudtak semmit. Senki.
- Hallottad, hogy Gillian Northman meghalt? – Lizzie-nek nagyon hallgatóznia kellett, hogy kivegye a lány sugdolózását; talán elsős lehetett.
- Hogy mi van? – kérdezte a másik sokkal hangosabban, aztán ő is levette a hangját. – Nem, ez biztos valami tévedés – sütött a hangjából a megdöbbenés.
- Te nem vetted észre a sok lehorgasztott fejet a suliban? Öt napja. Balesete volt, este lezuhant a lépcsőről.
Körülbelül öt másodpercig néma csend volt az egész mosdóban. Cipőkopogást hallott, de amilyen gyorsan közeledett, olyan gyorsan is halt el. Lizzie szemei szúrni kezdtek.
- Jézusom, ez kemény. Csak párszor láttam, meg persze néhány kihirdetésen, nagyon szép volt.
- Igen, kár érte – sóhajtott a közlő. – Jövő hét hétfőn lesz az iskolai megemlékezés, meg a temetés.
- Elmegyünk, mert ennyivel tartozunk neki.
- Ha mást nem, meggyászoljuk a szépségét – felelt, de egyikük sem nevetett. Aztán kimentek a mosdóból, Lizzie pedig letörölte az arcáról a legördülő könnycseppeket. Még mindig nem hitte el, hogy az iskola erről beszél. Olyan volt, mint egy rossz álom, amibe direkt azért kényszerítették bele, hogy szenvedjen. Hallotta a csengetést, figyelte, hogy a zajongás és duruzsolás gyorsan elhal, s a helyét átveszi a kongó csend. Mivel testnevelés órájuk volt, nem tartotta fontosnak, hogy bemenjen, ezért úgy döntött, szól Mr. Pittmann-nek, hogy írjon egy kikérőt rosszullétre hivatkozva. Hazafelé menet igyekezett nem foglalkozni a fejében kiáltozó démonokkal.

***

- Kértek valamit inni? – kérdezte Wendy, miközben a tálcát lerakta a fehér, egészen apró körasztalra. Narancs, eper, málna és meggy lé sorakozott rajtuk, meg négy pohár. Daisy gyomra már napok óta tiltakozott, kényszerből lehetett lenyomni a torkán délben és este egy szendvicset. Úgy érezte, ha valami lekerül, az emlékek folyamatos feltörésével vissza is jön.
- Én epreset szeretnék – mondta a kis Tucker, aki az asztal mellett álldogált és várta, hogy a nagymamája töltsön neki egy műanyagpohárba. Ahogy ez megtörtént, az ötéves kisfiú kisétált a nappaliból, egyenesen Wendy szobájába, hogy megnézze a Tom & Jerry-t.
- Drágám, valamit innod kell. Reggel óta csak egy pohár vizet láttam a kezedben.
Daisy nagyot sóhajtott, és csak azért, hogy az anyja ne nyaggassa, töltött magának a narancsléből. Gillian-nek ez volt a kedvence. Egy korty után azonnal letette a poharat, olyan sebességgel, hogy majdnem kilöttyent.
- Állandóan ezt ivott – nem sírt, mert az öt nap alatt az összes könnyét elhasználta. Remegett a hangja, torka száraz volt, de a könnyek még csak szúrták a szemét. – Néha úgy kellett rászólni, hogy ne igya meg az egész dobozzal. Anya… hogy történhetett ez, anya? – legalább ezerszer tette fel a kérdést, amióta ideutaztak. Kibuggyantak a könnyei, úgy folytak, akár a patak, és hagyta, hogy Wendy az ölébe vonja, ezzel eláztatva a farmerját egy körben. Beszippantotta vanília-és rózsaillatát, de csak részben nyugtatta meg; lehetetlenségnek tartotta, hogy valaha is igazán megnyugodjon. Háborgott mindene.
Daisy-ék közvetlenül az után hagyták el Brooklynt, hogy távoztak a patológiáról, Richard is egyetértett abban, hogy jobb, ha pár napra meglátogatják Daisy anyját, Wendyt, aki Los Angeles egyik tengerpartra néző társasházában lakott. A hatvannégy éves asszony megrökönyödött, együtt sírtak, persze amint Tucker megjött, visszafogták magukat, hogy ne ijesszék meg, bár a kisfiú szintén olyan gyászos volt, mint a családtagok. Tudta, hogy egyetlen nővére nincs többé, igaz, hosszabb magyarázatot igényelt az egész, mert ő úgy tudta, ahogy a többiek: baleset volt. Duzzogott, és a repülőút felét úgy töltötték, hogy próbálták megnyugtatni a fiút, aki kínkeservesen sírt. A stewardess kedves volt, hozott neki egy csokis rudat, teljesen ingyen. Most itt ültek ezen a napsütötte, gyönyörű helyen, halkan felszűrődött a tengerparton szórakozók hangja, de minden olyan volt, mintha a világ egy külön burok lenne, ők pedig beleragadtak volna egy fekete masszába, ami csak mélyebbre viszi őket.
- El sem tudom képzelni, hogy mit érezhetsz most - súgta az asszony, miközben a lánya hátát simogatta. Úgy érezte, ő is mindjárt elsírja magát. – Nekem is hiányzik, imádtam Gilliant. De te az édesanyja vagy… ez egészen más, kedvesem. Jól tudom.
Persze, hogy tudta. Azt követően egy héttel, hogy Daisy megszületett, jött a második baba, ám ő nem került ki élve Wendyből. Ugyan nem nevelte fel, esélye sem volt megölelni vagy bemutatni neki a világot, úgy érezte, mintha milliónyi szállal kötődne hozzá, mintha régebb óta ismerné, mint bárkit a földön. Óriási trauma volt a számára, ami mai napig eszébe jutott.
- Csak egyszer tudnám meg, hogy miért, anya, csak egyszer… úgy megkérdezném tőle…
Ebben a pillanatban belépett Richard, magával hozott némi füstszagot is. Daisy felegyenesedett, ruhája ujjával megtörölte a szemét és röviden a férjére sandított. Szemei neki is megduzzadtak a folytonos sírástól, rövid hajszálai kócosan meredeztek felfelé. Az eset óta nagyjából félóránként ment ki cigizni, sokszor hajnalban is. Ő nem tudott aludni, talán ha három órát összesen, míg Daisynek sikerült legalább ötöt, bár csak nyugtatóval. Dr. Austin, a pszichológus a lehető legerősebbet írta fel neki.
- Tuck?
- A szobában – bökött Daisy az ajtó felé. – Mesét néz.
Richard leült Daisy mellé, nagy, erős kezét végighúzta az arcán, mintha le akarná magáról rántani azt az elviselhetetlen fájdalmat, majd az ivólevekre nézett.
- Nincs valami tömény?
- Richard! – szólt rá Daisy. Az öt nap alatt bizony az ital is a mindennapjai részévé vált, pedig azelőtt szinte egy kortyot sem ivott.
- Ne, ez most természetes – mondta Wendy. Ő volt az egyedüli, aki viszonylag józanul tudott gondolkodni. – Van whiskym, mindjárt hozom – felállt, aztán lassú léptekkel a konyhába sétált.
- Hihetetlen, hogy anyád megértőbb, mint te – olyan megvetés volt a férfi hangjában, hogy szinte összerezzent. Daisy arca még jobban elkomorult.
- Csak azt akarom, hogy ne…
- Leszarom, hogy mit akarsz! – kiabálta. – Én is jöhetnék azzal, hogy nyugtatókkal tömöd magad, de nem teszem, ugye? Mert kurvára megértem, hogy miért!
- Ó, a kettő azért merőben más! – vágott vissza Daisy. Érezte, hogy az ereiben felperzselődik a vér.
- Miért? Te drogozol, én meg alkoholizálok, úgy hiszem, a tiéd rosszabb!
- Anyu, apu, mi a baj? – Tucker szaladt be, nagy kék szemei riadtan cikáztak az anyja és az apja között. Kis ujjait szorongatta, ezzel próbálta visszafojtani a zokogást.
- Fogd be, Richard! Én legalább nem kerülök beszámíthatatlan állapotba!
- Nem? Csak mikor beveszel egy egészet, olyan vagy, mint akit téglával megütöttek! – villódzott a tekintete. – Elnézem, mert ép ésszel valószínűleg már felakasztottad volna magad – a férfi szemei megteltek könnyel. Daisy eddig bírta, fogta a pohara tartalmát, és arcon öntötte vele Richardot. Tucker felsikított.
- Anya, apa, elég, mit csinálták? – visította, de már bőgve.
- Mégis mi a fészkes fene ez? – Wendy valósággal berohant a szobába, minden korabeli nő megirigyelte volna a gyorsaságáért. Mivel a tárolóban volt, hogy felhozza Daisy egyik könyvét, amit már oly’ rég keresett, egészen idáig nem hallott semmit a vitából.
- Hogy mi? – kérdezte lassan, de dühösen Richard. – A drágalátos lányod leöntött innivalóval, csak mert szóvá mertem tenni neki a valóságot!
- Elfelejtetted, hogy szinte megaláztál?
- Elég! – Wendy olyan hangosat üvöltött, hogy nyomban elhallgattak. Tuckerhez lépett, aki még mindig a nappali sarkában könnyezett, nyugtató szavakat mormolt a fülébe és megkérte, hogy menjen vissza a másik szobába. A kisfiú engedelmeskedett, látszólag megenyhült. – Hogy lehettek ennyire önzők? Veszekedtek a kisfiú előtt, aki így is elfogadhatatlan állapotban van a nővére halála miatt? És legfőképpen hogy lehettek ennyire kicsinyesek, hogy ezekben az időkben is azon jár az eszetek, hogy egymást marjátok? Én tudom, milyen elveszteni egy gyereket, de amíg Carl élt, soha nem bántottuk egymást. Daisy, leöntöd a férjed, aki elveszítette az egyetlen lányát? Richard, a nyugtatói miatt bántod? Ne is kérdezzetek semmit! – felemelte hüvelykujját. – Tudom, hogy erről volt szó. Szépen kérlek titeket, ezt hagyjátok abba. Gillian biztos, hogy nem ezt akarná.
Ez mindkettőjük elevenébe talált, tudta, mert egyikük sem szólt semmit. Aztán Richard megmozdulása megtörte a csendet, az asztalon heverő papír zsebkendővel áttörölte az arcát, majd szó nélkül kiment és megmosakodott. Daisy behozta a felmosót.
- Ő kezdte el, anya – mondta halkan. – Én csak annyit mondtam, hogy ne igyon annyit.
- Nem ismerek embert, aki ilyen helyzetben kifogástalan maradna – felelt Wendy. – De nem bánt titeket, Tuckerrel rendesen foglalkozik, és ez a lényeg. Neki így kell levezetnie, ha harcolsz, csak annyit érsz el, hogy eltaszítod magadtól.
Másnapra foglaltak repülőjegyet – Wendy jóindulatú szorgalmazására -, délelőtt tizenegykor már a repülőn hallgatták, hogy kapcsolják be az öveiket. Tucker középen ült, a tegnap további részében meglehetősen csendes volt, de miután mindketten bocsánatot kértek, a kisfiú megenyhült. Most egy Rubik kockával játszott nagy serényen, Daisy pedig az utasokat pásztázta. Elképzelte, hogy vajon mit érezhetnek? Van olyan, aki hasonlóan járt, mint ők? Semmiképp sem kívánta ezt, de úgy érezte, könnyebb lenne, ha volna valaki, aki tudja, mik dúlnak most benne. De az arcok nem árulnak el semmit. Ők is úgy nézek ki, mint egy átlagos család.
- Figyelj, Daisy… - szólt Richard, miután már a levegőben voltak. – Ne haragudj rám. Én… - nagyot sóhajtott, miközben a felesége mogyorószín szemeibe nézett. – Nem akartalak még jobban megbántani. Egyszerűen rossz néven vettem.
- Nem, én sajnálom – biztosította gyöngéden, és komolyan is gondolta. – Nem szeretném, ha azt éreznéd, hogy bekorlátozlak. Csak arra kérlek, hogy ne vidd túlzásba. Nem is kérlek. Könyörgök.
A stewardess félbeszakította azzal a beszélgetést, hogy megkérdezte, kérnek-e valamit, de nemet intettek; csak Tucker nézett fel a barna hajú nőre, és kért egy sonkás sajtos szendvicset.
- Ígérem, jó? – mindketten azt érezték, hogy a sírás előtörni készül belőlük, de a nagyközönség előtt visszafojtották. Ehelyett egymásba fonták az ujjaikat, és az út további részében már csak annyit beszéltek, amennyit Tuckerrel kellett.

A házban nem volt állott a levegő, mert Daisy bukóra nyitotta indulás előtt az ablakokat, de úgy érezte, megdermed, pár másodpercre meg is kellett állnia. Tucker felviharzott a szobájába, az anyja látta, hogy remeg a szája, de nem állította meg. Nem akarta megakadályozni vagy azzal vigasztalni, hogy majd jobb lesz, ha a fiának szüksége lett volna társaságra, vagy hozzá, vagy az apjához bújik.
Daisy nagyon nehezen, szinte vaslábakkal indult a nappali mögötti részre, gyomra fel-le ugrált, azt hitte, a szőnyegre hányja gyomra tartalmát, de tudott magán uralkodni. Nagyot nyelt, a szoba és a helyzet csendje szinte szétszakította a dobhártyáját, ám tudta, hogy ezen át kell esnie. Tulajdonképpen már át is esett, ahogy átlépte kedves kis házuk küszöbét, és ez némi erővel ruházta fel. Kézfején látszott, mennyire fázott az izgalomtól, de végül egy nagy levegővétel kíséretében benyitott. Itt már kissé nyomottabb volt a levegő, a napsütés most is keresztben világította meg a szobát. Furcsa mód a remegése enyhült, halántéka azonban gyengén lüktetni kezdett, ahogy körbetekintett a szobán. Semmihez sem nyúlt hozzá, szinte látta, ahogy Gillian elnyújtózik az ágyon, ahogy felül az ablakpárkányra, ahogy tanul az íróasztalnál, vagy ahogy kisétál a fürdőjéből… arról a rettegett helyről, ahol minden örökre megromlott. Gyorsan bekapott fél szem nyugtatót, leerőszakolta száraz torkán, és a zárt fehér ajtóra nézett. Nem volt az a pénz, amiért kinyitná még jó ideig, de nem is ezért jött.
Leült az ágyra, és kezébe vette a naplót.

A nap magasan járt, jólesően simogatta Daisy arcát a piros lámpánál. A forgalmi dugó bizony kellemetlen helyzeteket szült Brooklynban, mintha az ember egy állandóan zsúfolt cirkuszba érkezett volna. Daisy letekerte az ablakot és rágyújtott, a szél üdítően áramlott be a fekete huzatos autóba. Már eltervezte, hogy mit fog csinálni, ha hazamegy, és ez vidámsággal töltötte el. A nap, mikor jóvá teszi az elvesztegetett időt, mikor bejelenti, hogy felmondott, s ezt egy cseppet sem bánta. Utálta Larryt, a kétszínű kollégákat, akiknek csak az volt a fontos, hogy magasabbra emelkedjenek a ranglétrán. Tudta, hogy ennek Gillian nagyon fog örülni. 
Tizenöt perc múlva végre elfogadhatóvá vált a közlekedés, lehúzódott egy mellékutcába, hogy levágja az utat, kielőzött két turistát, akik ámuldozva figyelték az amerikai képzelgések beteljesülését, majd tíz perc múlva haza is ért. Leparkolt a családias, hófehér kertes ház előtt, a kertből tökéletes belátást lehetett nyerni a konyhába, de most el volt húzva a függöny. Megcsapta a légfrissítő és otthon illatának elegye, közben arra gondolt, milyen jó lesz ezt érezni mostantól, nélkülözve a tintát, drága parfümöket meg a nyomtatott papírt. Levette magassarkúját, kocsikulcsát a tükör előtti faburkolatú szekrényre rakta, majd elkiabálta magát.
- Gillian! 
Mivel nem érkezett válasz és hangokat sem hallott, homlokegyenest a nappali utáni folyosóra ment, ahol a lánya hálója és az ő dolgozószobája volt. Bekopogott, mivel tudta, őt mennyire zavarta, mikor a szülei csak úgy beállítottak, ám ekkor sem jött reakció. Furcsának találta, hiszen ha Gillian elment otthonról, a lábtörlőn mindig hagyott üzenetet, a házban lévő zajra pedig azonnal felébredt. Még próbálkozott kétszer, várt pár percet, de az anyai aggódás felülkerekedett, és benyitott a szobába. Tökéletes rend uralkodott, kedvenc rózsaszín pulóvere az íróasztalán, egyedül a tengert imitáló naplója hevert a földön, egyik lapja kijjebb csúszva, mint kellene, talán kitépődött. Felvette, és elolvasta a hátulját: 
Gillian Northman naplója, most az egyszer megengedem, hogy kinyisd. 
Azonban még mielőtt ezt megtehette volna, szemei a nyitott fürdőre siklottak, és akkor meglátta. A napló kicsúszott a kezéből, torka kiszáradt, és abban a pillanatban elájult.