Egész tanítás alatt gyomoridege volt, nem vágyott másra, csak hazamenni, és elolvasni a napi adagot. Bár még mindig dönthetett úgy, hogy nem megy bele, megígérte Daisynek, hogy megteszi. És titkon abban is reménykedett, hogy a bűntudatát valamelyest csillapítani fogja. 
- Lucas! - a fiút a kapu előtt kapta el, amint a barátaival nevetnek valamin. Mindenki hátrafordult, de egyedül Lucas tekintetében volt jelen, ami összekötötte őket. Jelzett a srácoknak, hogy várjanak, aztán odasétált Lizzie-hez. Ahogy belenézett a smaragdzöld szempárba, azonnal meggondolta magát; biztos, hogy dobjon még fát az amúgy is háborgó tűzre? Ha Gillian üzenni akar neki valamit, majd akkor megtudja, ahogy ő is. Azonnal meg is bánta, hogy odahívta a fiút. 
- Minden rendben, Lizzie? 
- Igen - zavart mosolyt küldött felé -, csak meg akartam kérdezni, hogy vagy. Tudod, a Zac-es incidens után. 
Lucas tekintete elkomorult a srác iránt táplált dühétől. 
- Én jól, de ha ő szól még egy szót, mehet a fogászatra. 
- Zac mindig egy idióta volt. De mit mondott pontosan? 
Amikor tegnap összeölelkeztek, csak annyit mondott, hogy sértőt Gillian-re nézve. Lucason látszott, hogy nagyon nincs ínyére a dolog. 
- Hogy milyen jók voltak Gillian combjai - morogta. - Érezte is. 
Lizzie szemei kikerekedtek. Voltak emberek, akik tényleg nem ismertek határokat. 
- Ugye nem hiszel neki? Amíg ti... 
- Tudom, hogy nem. Hogy utána mit tett, már az ő dolga, csak felhúzott vele. 
- Tudom, hogy utána is szeretted - mondta. Lucas ebben a percben olyan elhagyatottnak tűnt, hogy Lizzie legszívesebben megölelte volna. Senki sem gondolná erről a jóképű, iszonyatosan jó testű srácról, hogy képes megtörni egy lány. 
- A mai napig szeretem. 
- Baresz, le fogjuk késni a buszt! - kiáltotta Mike a kapun kívülről, mire Lucas jelzett, hogy megy. Könnyebb volt véget vetni ennek a beszélgetésnek. 
- Menj csak - Lizzie mosolyt erőltetett az arcára. - Majd beszélünk. 
- Persze. 
Megvárta, míg elmennek a barátaival, egészen addig nézte őket, hogy alakjuk már csak apró pontok voltak. Teljes csendben indult el hazafelé, egész úton zenét hallgatott, valami olyasmit, ami kizökkenti a valóságból, de rájött, hogy ez a zene is köti valamihez; tizedik osztály, a halloweeni bál előtti nap. 
- Szépek, de veszélyesek. Eszerint kell ruhát választanunk - emlékeztette a bál mottójára Gillian, miközben beléptek az egyik gáláns üzletbe. Amíg a szem ellátott, elegáns ruhák sorakoztak egymás mögött, igazi paradicsom volt ez egy lány számára. 
- Én arra gondoltam, hogy lehetnénk párok - mondta Lizzie, ahogy végigsimított az első sorokban lévő ruhákon. - Kék és rózsaszín. A tiéd lehetne a rózsaszín, mert úgy végképp úgy néznél ki, mint egy Barbie baba. 
Gillian elgondolkodott, aztán biccentett. 
- Gyilkos Barbie. Á, ez a szám! - behunyta a szemét, és szélesen elmosolyodott, aztán az eladónő felé nézett. Alicia Keys szólalt fel a rádióban. - Adna rá egy kis hangot? Kérem. Köszönöm! 
- Szól ez a lassú zene, te elbűvölően táncolsz a ruhádban, a hajad keretezi az arcod, aztán beleharapsz a partnered nyakába... 
Lizzie morfondírozására mindketten felkuncogtak. 
- Esküszöm, egyszer piacra dobom tizennégy éven felülieknek a vámpíros babákat.

Köszönt a szüleinek, aztán fogta magát, előhúzta a naplót az ágya alól és becsukta az ajtaját. Végigsimított a borítón, majd kinyitotta a bejelölt helyen, s olvasni kezdett. 
Az emberi képzelőerő rettentően kreatív. Ha valakit ismerünk vagy tetszik nekünk, hiába olvassuk csak a szavait, előttünk van a hangja, szinte halljuk, ahogy beszél hozzánk. Olykor elképzelünk egy pózt is, ahogy épp mesél, ül, áll, vagy sétál. 
Ezt te is megteheted, Lizzie. Tudom, hogy ahogy nekem is, jó a vizuális képzelőerőd, és megkönnyíti a dolgokat. 
Még csak két mondatot olvasott el, de egészen furcsa volt, hogy Gillian újszerű, az öngyilkosság gondolatától friss szavait olvassa. A hangja valóban a fülében csengett. 
Húha, Liz! Nem gondoltam volna egy időben, hogy ezt én meg fogom írni. De miközben én ezeket a szavakat lejegyzem neked, már előtte pár nappal tudtam, hogy meg fogom tenni. Készen állsz? Persze, hogy nem. Ki állna arra készen, hogy halott legjobb barátnője szavait olvassa, akinek egy nagy rejtély a halála? Hiszen a lány állítólag jól nézett ki. Azért mondom, hogy állítólag, mert én ezt nem tudom megítélni olyan jól magamról. Ez a lány jól kijött a családjával, volt egy édes barátja, egy humoros barátnője, jól tanult. Akkor hát miért döntött a... halál mellett? 
Abban nem kételkedett, hogy ez nem egy a-pillanat-hevében-történt döntés volt, de a pontok mögött látta az akadozást. Nem tudta leírni azt a rettenetes szót. 
Írásban mindig jobbnak éreztem magam, úgyhogy ha van elég lelki erőd, megkaphatod a választ. Megláthatod a dolgok belsejét is, nem csak a szépségét. Húzd elő azt a térképet, amiről anyám már nyilván mesélt neked. 
Megtette; gondosan megcsinált munkával járt mindent bejelölni, aztán időrendi sorrendben felállítani. Gillian tényleg törekedett arra, hogy az illető jobb belátást nyerjen a történetbe. 
B3. 
Az iskolát jelölte. 
A második emelet, a titkárság melletti ajtó. 
Lizzie-t nem érdekelte, hogy csak most ért haza, és várták a tankönyvei, felhúzta a sportcipőjét, majd a naplóval a kezében elindult az ajtó felé. 
- Hová mész? - kérdezte az anyja, aki épp papírokat nyálazott át. - Nem kéne tanulnod?
- De igen, csak vissza kell mennem a suliba. Bent hagytam a matekfüzetem. 
Ez jó magyarázat volt. Pattie bólintott, ezzel szabadjára engedve Lizzie-t. Az iskola este fél nyolcig nyitva volt a takarítók miatt, ráadásul voltak bizonyos foglalkozások, amik miatt eleve nem volt furcsa, ha egy diák tanítás után az épületben kódorog. Az előcsarnok és folyosók üressége nagyon szokatlan volt, a büfé előtti hemzsegést átvette a síri csend, a lépcsőkön felfelé hallatszott cipőjének tompa puffanása. Körbenézett, hogy nincs-e ott senki, s mikor látta, hogy rajta kívül az ittlévők a termek egyikébe húzódtak, megállt. Előtte volt egy egy kis dohányzóasztal háromszemélyes kanapéval, azután a titkárság, tőle jobbra pedig Mr. Pitman terme. 
Hét éves korunk óta elválaszthatatlan barátnők voltunk. Nagy szerepet játszott benne, hogy spontán ismerkedtünk össze, amúgy sem átlagos sztori, hogy valakik egy mászókás mondat után tíz évig legjobb barátnők legyen. Voltak időszakok, mikor nem beszéltünk annyiszor, de ez nem számított; ilyen időszak volt az a kilencediket megelőző nyár is, mert ti visszautaztatok a betegeskedő nagymamádhoz Essexbe. Egy augusztus közepei napon Mr. Pittman behívott az irodájába, hogy beszéljünk. Először nem igazán értettem, miért, de azt mondta, ez minden kilencediket kezdőnél egyfajta eljárás. 
Igen, ezt én is hallottam. Lizzie leült a kanapéra, tekintete az ajtóra siklott. Hirtelen az olvasott világban találta magát. 
Nem akartam bemenni, de végül megtettem, mert melyik elsős akarta volna kihúzni a gyufát egy tanárnál? Mikor megláttam a Tanácsadás táblát, megilletődtem, mert tudtam ide azok jártak, akiknek valami lelki gondjuk volt. Csak úgy mellékesen, talán Mrs. Asher a halálom után szorgalmazta, hogy járj el Mr. Pitman-hoz, hogy könnyebb legyen. 
Felsóhajtott, eszébe jutott, hogy holnap jönnie kell. Lelki szemeivel látta, ahogy Gillian tétován felsétál a lépcsőn, haja összegumizva, és bekopog. Ő ugyanezt tette. 
Mikor bementem, megláttam Mr. Pitman-t a barna faasztalnál, Courtney-t, aki akkor még ismeretlen volt, mellette pedig téged, valamin épp nevettetek. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a találkozó direkt volt-e megszervezve vagy sem, mindenesetre láttam az arcodon, hogy te sem szívesen vagy itt. Hogy ne láttam volna? Hiszen akkor már hét éve ismertük egymást. 
Lizzie legszívesebben elfelejtette volna azt a napot.Meg az utána következő egy hónapot is. 
- Örülök, hogy végül eljöttél, Gillian - emlékszem, Mr. Pitman milyen reklámba illően mosolygott. Azt mondta, minden évben választ kilencedikeseket, szám szerint hármat, akiket ugyanígy behív az irodájába, és segít, hogy kialakuljon egy minimális kapcsolat. Állítása szerint azért, könnyebb legyen beilleszkedni az idegenbe. 
Ő sem hitte el, hogy pont Gillian volt a harmadik. Nem szeretett volna ott lenni, nem akart barátkozni sem, csak kiélvezni a nyár utolsó heteit. Nagyot nyelt. 
Számomra abszurd volt a helyzet, amiért pont te lettél az egyik a három közül. A legjobb barátnőm, a másik felem? Mr. Pitman nyilván nem értette, hogy egymásra vigyorogtunk, de ez a kis titkolózás azt hiszem, mindkettőnket feltöltött energiával. Két hónapja nem láttuk egymást, emlékszel? Titkolózás. Ez a szó mindig is szerepet játszott az életemben. 
Leszámítva, hogy ez egy fintoros egybeesés volt, nem tartottam jó ötletnek. Mert mi van, ha az a másik lány nem kedvel engem, de én őt igen? Vagy fordítva? Minden rosszul alakulhatott volna csupán abból, hogy Mr. Pitman jót akart. Vagy mert ez volt az eljárás? Már nem is tudom. Olykor naivan képes voltam elhinni, hogy az emberek jót akarnak, de máskor meg tisztán láttam, hogy csak kötelességből teszik, amit tesznek, mit sem törődve a feladat lényegével. 
- Lizzie és én már hét éve jó barátnők vagyunk - mondtam, és még mindig nevetnem kell, ha Mr. Pitman akkori arcvágására gondolok. Nevetnék is, az egészet meg sem írtam volna, Lizzie, ha az a harmadik lány, Courtney Rich nincs ott. Emlékszem, hogy a tekintete hogy cikázott kettőnk között, hogy milyen kényszeredetten be akart vágódni. Persze ezt honnan is tudhattam volna akkor? Ő is csak egy lánynak tűnt, akinek furcsa a helyzet, de annyira nincs ellenére. Nem tudhattam, hogy a furcsaság valójában gyűlölet volt. 
Gyűlölet? Courtney nem tudott gyűlölni senkit. Mindenkivel normális volt, előítéletes pedig pláne nem. Lizzie agya lüktetni kezdett; máris homályba ütközött. 
- Ez jól ki lett választva, Mr. Pitman - mondta Courtney. - A két legjobb barátnő mellé nem fér be egy harmadik. 
Kinyílt egy ajtó, de a tanár pont háttal volt neki, így nem láthatták meg egymást. Hangos kopogással sétált be a tanári mosdóba. 
Nem kellett volna beférnie. Elég lett volna, ha békén hagy, vagy egyszerűen csak... barátkozik. De nem furakodik. 
Te is tudod, hogy soha nem zavart, ha másokkal barátkozol. De úgy éreztem, miután Courtney - akinek csak a mondvacsinált külseje illett a vezetéknevéhez - és te nevettetek azon a széken, valami megváltozott. Sokat lógtatok együtt, és nem hanyagoltál el, de nem mondtad, hogy menjünk el valahová hármasban. Én is olykor kettesben lógtam Louisával, de a hétéves barátságunkat nem hanyagoltam el annyira, mint te. 
Louisa Fox. Hallott pletykákat... pletykákat, amik körbejártak az iskolában, a fiúk körében igen népszerűek lettek, de jobb lett volna elfelejteni. Ahogy ott ült az iratszagú iskolában, rájött, hogy mennyire nyomasztó is ez a hely. Libabőrös lett a karja. 
Amikor hármasban lógtunk, éreztem, hogy Courtney-nek nem vagyok szimpatikus, így nem is nagyon törtem magam, hogy jobban megismerjem - remélem, így utólag megérted. De azért nem voltam bunkó, mosolyogtam és érdeklődtem, még ha a legminimálisabb szinten is, mert nem akartam, hogy kellemetlenül érezd magad. Nem mondtam el, Lizzie, de akkor elkezdtem érezni acélbiztos barátságunkon az első halvány repedést, amit mintha csak a lelkembe húztak volna egy kődarabbal. Olykor észrevettem, hogy Courtney barátságtalanul méreget, és mikor órán előttem szólították fel, és jó választ mondott, olyan fölényesen nézett rám, mintha Amerika új alkotmányát álmodta volna meg. Próbáltam nem figyelni rá. 
De talán jobb lett volna, ha teszek picit a barátságunkra, és figyelembe veszem. Néha elgondolkozom, milyen másképp alakulhatott volna sok minden, ha nem vagyok olyan előzékeny. Az egész egy novemberi délelőttön csúcsosodott ki, mikor a szokásos társadalomtudomány óra helyett bent ültünk, összevonva a végzősökkel, nem szóltunk a titkárságon, hogy kéne egy helyettesítő tanár, mert minek? Felállhattam volna. Felállhattam volna, és megelőzhettem volna egy kisebb hólavinát, még akkor is, ha másoktól utána gyilkos pillantásokat kapok. Mert minden csoda három napig tart, nem? 
Ez életem végéig tartott. 
Az osztály háromnegyede alkotott egy kört, hülyeségeket kérdezgettek egymástól, volt, amit szavazással döntöttek el. Te és én egymás mellett ültünk, te zenét hallgattál, én meg egy kis novellát fogalmaztam meg a füzetembe. Közben akárhányszor felpillantottam, összeakadt a tekintetem egy elég helyes végzőssel, nevezetesen Austinnal, és én nem is ellenkeztem. Időközben felmerültek a lányok, és valaki a következő kérdést tette fel: 
- Melyik gólya a királynő és melyik az abszolút gáz?
Lizzie átkozta magát, hogy nem vette ki a fülhallgatóját, de azért az arckifejezésekből sokat le tudott vonni. Remegni kezdett a gyomra, közben lassan lefelé sétált, szinte látta, ahogy együtt hárman lesétálnak, és félúton elbúcsúznak Courtney-től. Mintha csak egy évtizede lett volna. 
Courtney ott ült a hátsó padban, a srácokat figyelte, meg úgy nagyjából az egész osztályt. Nem figyeltem, egészen a második kérdésig. 
- Ki az, aki szerint Gillian Northman a legdögösebb? - azonnal felkaptam a fejem, ahogy az osztály többi tagja is felém fordult. A srácok úgy néztek végig rajtam, mintha egy kiállított tárgy lennék, bár ez zavart a legkevésbé. Komolyan valaki olyan gerinctelen, hogy egy egész osztály előtt eldönti, ki az, aki tetszik és ki az, aki alulmarad? Nem amiatt aggódtam, hogy én a negatívhoz fogok tartozni, hanem a helyzetet tartottam undorítónak. 
- Ez most komoly, Marcus?
Kézfeltartással döntöttek: a huszonöt fiúból húsz megemelte a kezét, köztük Austin is. Most el kellett volna pirulnom, vagy pajkos mosolyt vetnem valamelyikükre, hogy jelezzem, a szexisségemhez párosul a kajánság is? Nem tettem semmit. Kerültem a tekintetüket, inkább visszamélyedtem a történetembe, de képtelen voltam tovább folytatni. 
- Rendben, és a legcikibb? Courtney? Ki az, aki szerint Courtney Rich inkább dögös, mintsem gáz? 
Te jó ég, te jó ég, gondolta magában Lizzie, és leült a kerítés előtti kőre. 
Erre direkt felnéztem, őszintén mondom, hogy nem érdekelt, de valahol jó érzéssel töltött el, hogy mindössze hat ember rakta fel erre a kezét, a többiek mind úgy gondolták, hogy egyszerűen szánalmas. Egy "Kapjátok be!'" beszólással elintézte, ám ahogy véletlenül egymásra néztünk, rájöttem, hogy ennyivel nincs elintézve. Courtney-nek fájt, hogy nem érdemelte ki azt a címet, amit én - ha tehettem volna, vagy ha fontos lett volna, átadtam volna neki. Mert engem vele ellentétben nem érdekelt, hogy eleget teszek-e az ilyen megbélyegzéseknek vagy sem. Azon a délelőttön örültem, hogy nem néztem tovább Courtney-t. 
Te, Lizzie, láttad rajta, hogy eléggé letört, de azt nem mondta el, hogy miért. Vigasztaltad, hozzám pedig annyira jöttél oda, hogy elmondd, ma ne várjalak, mert dolgod van. Fontosabb volt számodra az a három hónap, mint a mi hét évünk, Liz? Igen, azt hiszem. Valamit láthattál benne... vagy csak nem tudtál fenntartani két kapcsolatot egyszerre. 
Soha nem volt fontosabb. Csak nem akarta, hogy úgy érezze, Courtney felborítja ezt a meghitt hétéves viszonyt, ezért külön barátkozott vele. Nekitámasztotta a fejét a hideg vasnak, a gyengülő nap megvilágította a farmerját. Az eget kémlelte, amint a madár felröppen az ágról, és elmegy. Itt hagy mindent, ami fáj neki. 
Viszonylag sokáig voltam bent, már szinte besötétedett, mert dupla külön irodalmam volt. 
- Kiérdemelted a címed, ahogy látom. 
Courtney hangja villámcsapásként ért. Mégis mit keresett itt a fekete hajú lány, akinek semmi sem számított a külsején kívül? Ja, és nehogy elfelejtsem: azon kívül, hogy engem napról napra jobban utáljon. Kicsit vegyük sorra, ha már itt tartunk: kiérdemeltem? Szerettem a testhezálló csőfarmerokat, az igaz, de őszintén, öltöztem valaha is kirívóan? Az ő szavaival élve, kiérdemelve a legdögösebb lány címet? Kérem a választ, Liz! Képzeletben hallani akarom. 
Soha. Szíve nagyot dobbant, mert félt, hogy most igazán rossz dolgok következnek. 
- Nem az én hibám, hogy a többiek dögösnek tartanak. Megjegyzem, nem igazán érdekel, szóval ha akarod, hivatalosan is átadom neked ezt a... megbélyegzést. 
Ezzel a mondatommal nyilván felhergeltem. Végre okot szolgáltattam neki arra, hogy kifejezze az utálatát. 
Jaj, ne! 
Ebben a pillanatban felém lendítette a kezét, és talán nem teljes értékű bántalmazás úgy, hogy csak egy karcolás keletkezett a homlokomon, de azért nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Mindezt azért, mert irigy volt rám, most már tudom. Utálta, hogy a társaságodban vagyok, hogy a srácoknak jobban tetszem, és még maga a létezésem is szúrta a szemét. Az még rendben van, ha valaki csak szavakkal dobálózik - azt is határokkal. De azt még apámtól sem tudtam elviselni, ha megfogta a csuklóm, nemhogy egy gyerekes lánytól. 
Lizzie erősen szédülni kezdett, a feltörő epét erősen köhögve küldte a kőre. Miután végzett, cserepes ajkakkal megtörölte a száját és kisietett a kapun, de le kellett ülnie a buszmegállóba. Courtney megütötte Gilliant, és ő erről nem tudott? Vagy csak nem látta a fától az erdőt...? Könnyek csorogtak végig az arcán, csípték a száját. Ez olyan abszurd volt, mint még talán soha semmi. Hányingerrel kerültek elő a Courtney-vel töltött napok, szíve fájdalmasat sajdult, ahogy arra gondolt, mikor Gillian majdnem elsírta magát egy találkozójukon. A legjobb barátnője. A valódi legjobb barátnője. 
Szóval Lizzie, drágám, remélem, hogy sikerült meggyőzzelek arról, hogy Courtney Rich egy álszent kis senki. Miután elment a suliból (ami az eset után egy héttel történt), minden visszaállt a normális kerékvágásba, és én úgy örültem, hogy maguktól rendeződtek a dolgok. Ne hidd, hogy haragszom rád, de ezt felfoghatod tanulságnak is. Bárki is férkőzik az utadba, Liz, ne felejtsd el, hogy mi az, ami antik, és mi az, ami kezdeti ezüst. 
Ennyi volt mára. Még nézegette a kövér, néhol dőlt betűket, de elfordította a fejét, hogy ne csöppenjen rá még egy könnycsepp. Ha lett volna hozzá mersze, megütötte volna magát, amiért hibát követett el. Mert lehet, hogy Gillian nem haragudott, de beleégett a lelkébe. 
És ami beégett, azt már nem lehet törölni.