Ó, hát ez szuper. Még el sem kezdődött szinte az iskola, máris lehetőségünk van kikapcsolódni. 
Elvégre a szeptember vége még csak piskóta ahhoz képest, ami a diákokra vár: az egész gépezet még be sem melegedett teljesen. Vajon ezért tervezték mostanra azt az olaszországi síutat? 
Lucas mélyet sóhajtott, fáradtan hátradőlt a fotelban. Több volt, mint furcsa olvasni Gillian gondolatait: megrázó és eleven, tudván, hogy ez a Gillian már az a lány, aki tudja, hogy mit fog magával tenni. Már azután nekiállt olvasni, hogy Lizzie elment és megebédeltek: a találkozót későbbre halasztotta, de azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy nem megy el. A hír letaglózta. 
Először nemet akartam mondani, mert kinek van kedve három napra belemártózni az így is közeledő télbe? De Lizzie végül rávett - bár részéről csak azért lett igen, mert jöttek a felsőbb évfolyamosok közül is -, és napról napra jobban vártam a szeptember huszonkettedikét. Mennyivel másképp álltam volna hozzá, hogyha látom a jövőt! Ha látom, hogy veled hoz össze a sors, drága Lucas. Akkor valószínűleg kiugrok a bőrömből, és minden napot már az elején veled töltök. 
De lehet, hogy jobb volt ez így, nem? Izgalmas utólag belegondolni, hogy nem tudtam, mik várnak rám, hogy ez nem szimplán egy síelés lesz a sok közül. Nyilván az olasz hegyekbe nem tudlak elkalauzolni újra, csak képzeletben, de vess egy pillantást a D1-re. Bizony, a JFK-t jelöli. Nem tudom, Lizzie elmondta-e, hogy elmenned a helyszínekre nem kötelező, viszont ha jobb betekintést szeretnél, azért nem árt. És én biztos vagyok benne, hogy te jobbat szeretnél. 
Lucas csak azért ment, mert imádott síelni, és mert a barátai amúgy sem hagyták volna, hogy otthon üljön. Nem tervezett semmit: csak nézni a havas tájat, forralt bort inni és száguldozni a lejtőn... nem kalkulált bele senkit. De ettől még ugyanolyan gyönyörű volt. Látta, hogy odakint lejjebb csitul az eső, úgyhogy felhúzta Timbaland cipőjét, fekete bőrdzsekijét a karhajlatába akasztotta, és elindult otthonról. Az anyja a nappaliban tévézett, valóságos műsor megszállott volt. 
- Elugrok Mike-hoz, hamarosan jövök, oké? 
- Érj haza, mire apád jön! Tudod, hogy ma van a szülinapja.
Te jó ég, a szülinap. Teljesen megfeledkezett a rokonságról és arról a néhány barátról, akik jönni fognak, ráadásul még ajándékot sem vett - ez a mai igen kacskaringós napnak ígérkezett, ami az érzelmeket illette. 
- Persze - megcsókolta a homlokát, majd kiviharzott a háztömbből. Odakint elég párás volt a levegő, úgyhogy nem volt szükség a kabátra, csak bedobta a kék Mustang anyósülésére, és beindította a motort. Sétálni akart, de délután két óra volt, és a szülinap tetejében nem volt sok ideje. Mióta Gillian meghalt, ez volt az egyetlen kikapcsolódása: a vezetés. Az anyja sokszor aggódott érte az utakon, de végtére mindkét szülője megértette, hogy neki erre van szüksége ahhoz, hogy kicsit elterelje a gondolatait. Egyszer egészen Philadelphia pereméig elvezetett, csak bámulta a tájat és a városokat halk zenével és egészen szép gondolatokkal. Ha ez nem lett volna, már biztosan beleőrül. 
A reptéren hemzsegtek az emberek, észrevétlenül sétált be a többiekkel együtt. Leült az egyik üres kék székre, balra fent az induló járatok és időpontok, előtte tökéletes kilátás nyílt a még bent álló repülőkre. 
Ötvenöten mentünk, ami azért elég jó átlag, tekintve, hogy Brooklynban nem szokás síelni. Akárhányszor a reptéren jártam (ami három alkalmat jelent), elkapott az a varázslatos érzés: a JFK az újrakezdést jelentette. Az emberek jöttek és mentek, valami felsőbbrendű kering a levegőben, a sikeresség szikrája pattogzik. 
Lucas balra pillantott, és ismét felötlött benne a kép, ahogy ő, Mike, Tyler, Sean, Casper és Charlie a sporttáskájukkal a vállukon besétálnak, a nap még ébredezőn világít be az óriási ablakon. Hol arról beszéltek, hogy mit fognak csinálni, hol a csajokról - ez a téma azért többször röppent fel, még emlékezett azokra a lányokra, akik azért szépen odaverődtek hozzájuk, és tudta, hogy titokban a többiek már azt tervezték, hogy ez a kiruccanás nem csak a síelés miatt lesz felejthetetlen. Lucas ugyan egyáltalán nem utasította el a lányok társaságát, de ismerte őket annyira, hogy ne vegye komolyan a közeledésüket. Látta Gilliant, ahogy másokkal beszélget: haja magas lófarokban egy masnis gumival, sima fekete dzsekit viselt sötétkék csőfarmerral és egy virágmintás cipőt. Akkor még nem fordított rá komolyabb figyelmet, csak tudta, hogy létezik és kész. 
Volt olyan ember a suliban, aki nem ismert téged? Talán én. Persze tudtam a keresztneved, de mivel valahogy soha sem voltam olyan, mint a többi lány, nem érdekeltél különösebben. Csak egy fiú voltál a másik osztályból. 
- Hihetetlen, mennyire passzoltunk - mormogta Lucas az állát dörzsölve. 
A második naptól többet reméltem, mint az elsőtől, a repülőút ugyanis borzasztóan lefárasztott. Te is tudod, milyen érzés síelni, ugye? Miközben látod a közelben magasodó hegyeket, és csak siklasz, siklasz, az arcodat vágja a hideg, a hó ropog a léced alatt... én olyankor úgy érzem, szabad vagyok. Mikor Lizzie és én megálltunk a pálya felénél, hogy gyönyörködjünk az egészben, azt mondtam neki, hogy nem szeretnék többé elmenni erről a helyről. Belegondoltam, itt milyen hangulatos lehet a karácsony, és szinte beleborzongtam. 
A helyzet furcsa fintora, hogy nekem pont akkor, pont ott és pont annyi időre kellett megállnom. Odébb húzódtam én, de már későn, és te szó szerint legurultál a lejtőn. Ne mentegetőzz! :) Az én hibám volt, mert nem kapcsoltam elég gyorsan - mondtam már, hogy olykor képes vagyok belefeledkezni egy másik világba, vagy ezt tapasztaltad is? A szám elé kaptam a kezem, mikor láttam, hogy nem mozdultál, és az az alig fél perc nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Akkor már biztos voltam benne, hogy óriási bajt okoztam neked, és hogy én miután átöltöztem, repülhetek vissza Brooklynba. Gyorsan lecsatoltam a lécet, és abban a hajócipőben odarohantam hozzád, egészen addig hajoltam feletted, míg ki nem nyitottad a szemed. 
A szemed, ami egy másodperc alatt elnyelt. 
Csak egy kicsit ütötte be a fejét esés közben, de a látványért már megérte. Ott volt Gillian, haja súrolta a narancssárga-fehér kabátját, mandulavágású kék szemei és eperszínű ajkai kétségbeesetten meredtek rá, aztán picit lehunyta, láthatóan megkönnyebbült. Kicsit még forgott vele a világ, de majdhogynem elfeledkezett arról, hogy gyakorlatilag a hóban fekszik. 
A legelső párbeszédünket harminc évvel később is fel tudtam volna idézni: 
- Hogyan történt? - kérdezted te. Megnyugtató volt, hogy a hangod se nem kába, se nem instabil. 
- Legurultál, mert nem álltam odébb. Hála Istennek, hogy nem lett nagyobb baj! Ne haragudj. 
Egy percre sem tudott volna. 
Mr. Stewart az orrodra kötötte, hogy holnapután reggelig már nem jöhetsz ki síelni, és ha hányingerre panaszkodsz, azonnal szólj az ügyeletes orvosnak.Te ugyan azt mondtad, hogy saját hibádból történt, ami ellen védekeztem volna is, de a minimum az volt, hogy segítek neked lábadozni. Már én sem mentem ki síelni, egyszerűen nem éreztem jogosnak, inkább úgy döntöttem, hogy míg a szobatársaid az esti síelésen vesznek részt, én bemegyek hozzád. Kínosan éreztem magam, mert nem akartam, hogy így töltsd el az utolsó napod. 
- Szia - köszönt először ő. Kezében egy doboz volt. - Nem zavarok? 
- Nem, dehogy. Ülj csak le. 
Lucas az ágyon feküdt, a telefonját nyomkodta, de ahogy Gillian belépett, le is tette. Bézs színű pulóvert viselt egy latexnadrággal, haja a délutánhoz híven kibontva. Nem is értette, eddig hogy nem vette észre, milyen igézően szép. Mielőtt leült volna, a dobozt letette az éjjeliszekrényre. 
- Szeretnék bocsánatot kérni a maiért. Én... - nagy levegőt vett. - Nem is tudom, hol járt az eszem. Hoztam fájdalomcsillapítót, de ez növényi eredetű, szóval nem károsít. 
Legszívesebben megölelte volna, ehelyett csak lassan megrázta a fejét. Biztatóan nézett a szemeibe, hiszen tényleg nem haragudott rá. 
- Én tényleg nem vagyok mérges, és amúgy is, az én hibám, későn szóltam. Amúgy Lucas vagyok, Lucas Ross. 
Gillian szája angyali mosolyra húzódott. 
- Gillian Northman - kezet fogtak, az érintése áramütésként hatott rá. - Legalább jobban vagy? 
- Semmi bajom, egyszerűen csak elfáradtam. Egy éve nem síeltem. 
Még magamnak is féltem bevallani, hogy valahol jó érzéssel töltött el, hogy így jártál. Az első este után, hogy meglátogattalak, már nem is bántam, hogy nem síeltem tovább, csak szemlélődtem, egy nap elég volt ahhoz, hogy szeressek a társaságodban lenni. Bár eleinte csak felszínesebb dolgokról beszélgettünk, nehezen takartam a zavarom abból adódóan, hogy nem volt elég a külsőd, még aranyos is vagy. A sors olykor megmosolyogtatott, például most is. Elvégre melyikünk számított erre? Amit pozitívumként ragadtam ki az életből, hogy soha nem tudhatod, hová kötsz ki, épp ezért nem szabad annyira előre tervezni. Örülök, hogy nem tudtam meg már a suliban a jövőt, örülök, hogy úgy éltük az életünket, hogy nem tudunk egymásról. Így szinte fájdalmasan édes volt a találkozásunk. 
Mikor azonban eljött az utolsó nap, titokban belém költözött egy kis félelem, mert nem nagyon hittem, hogy a kapcsolatunk ennél jobban kiterjedhet. Magamba tápláltam, hogy ez az egész csak azért jött létre, mert tartoztam neked, és már nem lenne okom csak úgy odasétálni hozzád a folyosón, vagy becsöngetni a házatok csengőjén. 
Lucas ugyanígy érzett, legszívesebben a végtelenségig húzta volna azokat az olaszországi pillanatokat. A hangosbemondó épp most tájékoztatta, hogy a Londonba tartók szedelődzködjenek. 
Mámorosság lett úrrá rajtam, mikor kiderült, hogy te is így gondolod. Nem akartam beleképzelni többet a törődésbe és nevetésekbe, mint ami, de nem tehetek róla, te voltál az egyetlen, akivel ezt a szabályt nem tudtam betartani. A szívem és az agyam is többet akart, s ezt pláne akkor nem tudtam titkolni, mikor egyedül maradtam a gondolataimmal. Olykor a vágyak teljesülnek, és ez egy ilyen vágy volt. 
De mi van, ha mégsem? Akkor nem megyek át annyi mindenen, nem tapasztalok meg annyi mindent... és talán ez sem történik meg. Most nem tartod a kezedben ezt a naplót. Viszont valószínű, hogyha másmilyen úton is, de megtörtént volna. Néha szívesen odaállnék a sors elé, és megkérdezném, hogy mi alapján szortíroz? Ő már tudta, hogy velem ez fog történni, és azt is tudta, hogy a kapcsolatunk hová vezet majd? 
Ha igen, akkor kapja be. 
Három sor üresen maradt, s ez azt jelentette, hogy Gillian-nek mára ennyi mondanivalója volt. A síelés gyönyörű emlékeket idézett fel Lucasban. csak még kézzelfoghatóbban élt benne Gillian - bár így sem telt el óra, hogy ne gondolt volna rá. Míg eddig nem álmodott, az elmúlt egy hónapban majdnem mindennap, és kivétel nélkül Gillian volt a főszereplő: legszívesebben visszatekerte volna az időt, magához ölelte volna, és addig tartotta volna a karjaiban, míg az egész rémálom szerte nem foszlik. Bármit megtett volna, csak hogy minden olyan legyen, mint régebben. Fájdalmasan sajgást érzett a mellkasában milliomodjára, ahogy a jeges valóság a grabancánál fogva meríti a víz alá, aztán pár másodpercnyi lélegzetvételre kiveszi. Nagyot sóhajtott, majd felállt, és kislattyogott a repülőtérről.