Nem hitte el. Pislogott párat, hogy biztos legyen benne, nem csak káprázik, mire Courtney felnevetett. 
- Mi az, talán átlátszó vagyok? 
A közel két év elteltével megváltozott. A habos Courtney, aki rózsaszínt hordott, fodrokat és sok ékszert, átvette a helyét ez a rockos stílus: fekete copfja a válláig ért, fehér hosszú ujjút, fekete testhezálló bőrnadrágot és szegecses telitalpú cipőt viselt, arca jobban sminkelt, mint bármikor. 
- Mit keresel itt? 
Az ereiben száguldott a harag. Courtney kissé összezavarodott.
- A dédim itt lakik, a hét hátralévő részében nála leszünk. Gondoltam, beugrom, hogy meglátogassalak téged is, úgyhogy kösz, hogy ennyire örülsz nekem - kezeit összefonta a melle alatt. Más esetben biztos, hogy megesik rajta a szíve, de most csak a naplóra tudott gondolni. Megütötte Gilliant, és ha még csak egy karcolás is lett belőle, a szándék megvolt. A barátságuk végig hazug lábakon állt, s Lizzie ezek miatt a hazug lábak miatt távolodott el akkoriban a legjobb barátnőjétől. Érezte, hogy megkeményednek a vonásai. 
- Akkor foglalkozz is vele, oké, Courtney? És ezt most itt fejezzük be. 
Meg sem várta a választ, kilökte az ajtót és kiment, viszont nem jutott sokáig, mert Courtney a karja után kapott. 
- Hol van a másik feled? Gondolom Gillian miatt vagy ilyen szúrós. 
Mély levegőt vett, mielőtt válaszolt. 
- Meghalt, Courtney. Egy hónapja. 
Nem hallucinált, a lány arca megnyúlt a döbbenettől, erősen sminkelt szemei kikerekedtek. 
- Remélem, örülsz. 
- Már hogy örülnék, Lizzie? Ha nem látnám, milyen komolyan beszélsz, azt hinném, csak szívatsz. 
- Szerinted nem tudom? - kezdett felháborodni az időhúzástól. - Szerinted nem tudtam meg, hogy utáltad Gilliant? Hogy rossz érzést akartál mindig kelteni benne, hogy megpróbáltad megütni? Úgy jössz ide, mintha tökéletesen viselkedtél volna vele. Velünk. 
- Az már régen volt - dacossá vált. - Nagy... nagy konkurensként tekintettem rá, és nem gondolkodtam. Mindenki követ el hibákat, tudom, hogy te sem vagy tökéletes barátnő. 
- Szállj le rólam! - maga elé emelte az egyik kezét mintegy nyugtatásképp, egy másodpercre lehunyta a szemét. Farkasszemet néztek. - Tűnj el, Courtney. Az iskolából, az életemből. Örökre. 
Megkönnyebbült, hogy kibeszélte magából, sietős léptekben haladt a matekterem felé. Becsengettek. 

***

Idegesen kopogtatott be az ajtón, felkavaró érzések kerítették hatalmába, ahogy a fehér ajtócska előtt állt, amin most nem volt semmiféle dísz a házszámon kívül. Milliószor átlépte már a küszöbét, ismerte a ház minden zugát, az illatát, tudta, mikor van otthon jó hangulat és mikor nem. Most azonban más volt, üres és fájdalmas, kelletlen. Legnagyobb megkönnyebbülésére Daisy nyitott ajtót, tréninget és kinyúlt pólót viselt, de a szeme már nem volt olyan beesett. Meglepődöttségét nem is próbálta titkolni, apró mosolyra húzódott a szája. Kiköpött Gillian volt, csak idősebben. 
- Szia, Lizzie, gyere beljebb. 
A házban sima citromillat honolt, végigmentek a rövid kis folyosón, egyenesen a nappaliba. Tucker a tévé előtt ült, apró kis hátára ráfeszült a madárminta. Megfordult, nagy kék szemeivel olyan édesen mosolygott rá, ahogy csak lehetett. 
- Hali, Lizzie, rég láttalak. 
- Én is örülök, Tuck - mosolyogva megborzolta a haját, de ahogy a szobák iránya felé tévedt a tekintete, gombóc keletkezett a torkában. Daisy egy pohár narancslevet nyomott a fia és az ő kezébe, hálásan biccentett. 
- Hogy vagytok? 
- Én élek... Tucker csendes, de egész jól viseli. De te miért jöttél? Valami van a naplóval kapcsolatban? - lejjebb vette a hangját, és odébb mentek. Daisy tekintete szinte izzott, annyira hallani akart róla. Lizzie elmesélte, Gillian mit említett benne, mire az asszony nagyot nyelt. Látszólag nem volt arra felkészülve, hogy mást is beengedjen a szobájába. 
- Ha nem engedsz be, az sem baj - magyarázkodott Lizzie. - Megértem. 
- Nem, ez a minimum. Te olyan vagy, akár egy családtag. Gyere! 
Feltűnésmentesen közeledtek Gillian szobája felé, Lizzie lélegzetvisszafojtva várta, hogy kinyíljon előtte a már jól ismert szoba. A bukóra nyitott ablakoknak hála kellemes levegő volt bent, de Gillian illata még mindig jelen volt: mivel semmit sem tettek odébb, a szobája, a párnája, minden őt árasztotta. A fürdőajtó azonban érthető okokból zárva volt - Lizzie elhatározta, hogy nem néz oda. Inkább elővette a naplót. 
A telefonom a gardróbom felső polcán van, az egyik pulcsimon. Ha még nem nyúltak hozzá - amit nagyon remélek -, akkor minden kézre fog állni neked, de ha nem, az sem gond, mindent kiterveltem. 
- Azt akarja, hogy vegyem elő a telefonját. 
Odasétált a gardróbhoz, óvatosan elhúzta, és enyhén lábujjhegyre állva kivette a mobilját. Méretes volt és fehér, pont Gillian-hoz illett. 
- Még nem nyúltunk hozzá - súgta Daisy. - Kimegyek, rendben? 
- Biztos, hogy... 
- Ez most rólad szól - megnyugtatóan nézett a szemébe. - Ha nekem is közöm lenne hozzá, említene. Én mindig megértettem, hogy a lányomnak van privát szférája is, ez most sincs másképp. 
Rámosolygott. 
- Jól van. 
Ahogy kiment, fogta a naplót, a telefont a másik kezében tartotta, és állva olvasni kezdett. Nem érezte, hogy joga van felbillenteni azt a gyenge harmatot, ami megtartotta Gillian régi valóját. 
Ha nincs, menj a beállításokhoz, és menj az Alapértelmezett program visszaállítása menüpontra. Szinte látom, hogy feszült vagy, Lizzie. Ülj le az ágyamra! Amit nem látnak, az nem is tűnik furcsának. 
Nem olvasott tovább, feloldotta a telefont. Ajkába harapott, ahogy meglátta a hátteret: Lucas és ő volt rajta, mindketten mosolyognak, de Lucas arca csak félig látszik, mert Gillian haja eltakarja, átöleli a derekánál - egy öltözőben lehettek még a télen. Fájdalmasan gyönyörűek voltak, és az emlékek is, amik ahhoz az időszakhoz tartoztak. Nehezen állta meg, hogy ne zokogja el magát. Már épp az alkalmazásokhoz ment volna, a galériáig, mikor látta, hogy a jegyzetek mellett jobbra van egy kis piros jel, amolyan emlékeztető. Rákattintott, hiszen ez nem lehetett véletlen, és nem is volt:
Az, hogy eljutottál idáig, nem jelenthet mást, csak hogy apám nem volt otthon. Menj a kis fekete pontra a bal sarokban, és élvezd! 
Úgy villant elé, akár egy diavetítés: alul volt a visszaszámlálás, harminc másodperce volt, hogy elolvassa a szöveget. Ők szerepeltek rajta általános iskola első osztályában, a mászókán lógtak, kezük egymáséba kulcsolva, nevettek. A háttér szürke volt, csak ők voltak élénkek, majd miután alaposan szemügyre vette a képet, megnyomta a Play gombot, és megjelent a szöveg is. 
Kedves Naplóm! 
Nagyon jó napom volt képzeld, már csomószor találkoztam Lizzie-vel. Essexből költöztek ide de azt mondta,hogy nem bánja, mert itt sokkal több az ember és mert én is itt vagyok. Én mutattam meg neki először, hogy kell elengedni a kezét mert nem merte, és úgy nem is lehet, ha nem bízunk a lábunkban nem naplóm? Frufruja van! Anyának mondtam, hogy nekem is kell és azt mondta még gondolkodik rajta. Ennél jobbak nem is lehetnének a dolgok! Úgy érzem, Lizzie és én barátnők vagyunk. 
A kicsi Gillian. Nem tudott nem mosolyogni. 
A következő képen már nagyobbak voltak, hatodik osztályosak, a Central Parkban vannak lefotózva a korcsolyapálya közepén, mögöttük elsuhantak az emberek. Közeledett a karácsony. 
Már rég írtam ide, naplóm. Nincs mit írnom, minden olyan monoton, még a suli is, Rebecca teszi az agyát, én meg küszködök a matekkal. Dominic és én ma is egymásra mosolyogtunk, kijött segíteni a táblához földrajz órán és olyan aranyos volt... a kék szemeitől szinte elolvadtam! Lizzie és én még mindig nagyon jóban vagyunk, sokszor tanulunk együtt, ezen a hétvégén átmegyek hozzájuk hogy feldíszítsük a szobáját. Izgi lesz! 
A harmadikon már nyolcadik osztályosok, a ballagást követő fotózáson vannak lefényképezve együtt, mindketten magassarkúban, kezükben a terebélyes virágok, barátságosan mosolyognak a kamerába.
Hát, elballagtam. Olyan hihetetlen, hogy vége az általánosnak, hogy mind szétszéledünk... voltak rossz napjaim, volt, hogy utáltam az egészet, de végső soron hiányozni fog. Dominic idén már nem járt ide, de jobb is, mert könnyebben tudtam felejteni, azért kíváncsi lennék, mi van vele. Vannak páran, akik Los Angelesbe mennek tovább, de kapásból tudok nyolc embert, akik ugyanabba a gimibe mennek, ahova én. Aggódtam a felvételikor, mert nehéz volt, és az iskola sem a könnyűségéről híres, de végül sikerült, és ennek nagyon örülök. Apropó, iskola! Lizzie és én egy csoportba fogunk járni. Nem is tudom, mit csináltam volna, ha a legjobb barátnőmmel külön utakra térünk... amiatt nem aggódtam volna, hogy eltávolodunk egymástól, mert a barátságunk ahhoz túl mély. De biztos, hogy teljesen elveszettnek éreztem volna magam, az újba belevágni amúgy is sokkal könnyebb egy olyan emberrel, akit szeretünk. Aaaannyira jó, hogy megismertem! ❤
A következő kilencedik tavaszán készült, amolyan pillanatkép volt ez, de nevettek; a kezükben sör volt. Gillian haja ki volt bontva, lábai felhúzva, csak egy méretes fehér pólót és fekete sapkát viselt. Még így is elbűvölő volt. 
Ez a buli... erről a buliról nem tudom, mit mondhatnék. :D Életemben először ittam ennyit, furcsa érzés volt szédülni és feloldódni jobban, mint eddig bármikor, de ez is könnyebben ment úgy, hogy Lizzie mellettem volt. Amúgy kettőnkkel minden rendben, végre egy hétvégét ketten töltöttünk, mostanában ő és Courtney elég sokat lógnak kettesben. Nem mondom, hogy istenien esik, de az elmúlt hét év alatt soha nem sajátítottuk ki egymást, és azt hiszem, a kapcsolatunk épp ettől sértetlen. Úgy érzem, ha terrortámadást indítana sem tudnék rá haragudni. 
Az utolsó jött. Megint a mászókán csüngtek még március elején, mindkettejük haja súrolt a földet, minden ugyanolyan volt, mint első osztályban. A környezet ismét szürke volt, csak ők voltak színesek; semmi sem változott rajtuk kívül. A háttér mintha leragadt volna nyolc évvel korábban, és nem is szándékozott mozdulni. 
Ó, Napló, mi lenne velem, ha te nem lennél? De úgy terveztem, hogy mostantól digitálisan vezetlek, így is épp eleget írok a suliban. Ma kinyomtattuk ezt a képet a barátságunk nyolcadik évfordulója alkalmából, félelmetes, mennyi idő eltelt az óta a nyár óta, hogy megláttam, nem tudja leengedni a kezét. Tudod, drága naplóm, rengeteg minden történt közöttünk, veszekedtünk, sírtunk és oltáriakat nevettünk, de úgy érzem, semmin sem változtat. Úgy érzem, hogy mikor már gyapjúszoknyát fogunk hordani harisnyával és dagadt bokával, és már csak bottal fogunk tudni közlekedni, mi akkor is nevetni fogunk az unokáink mellett vagy az öregek otthonában, úgy, mintha mi sem történt volna. Mintha az a nap, mikor megismerkedtünk, csak egy napja lett volna. Mi együtt vágtunk bele az élet sűrűjébe, és együtt is fogunk kiérni onnan. 
Nem bírta tovább, kirobbant belőle a sírás. Keserves, vékony hang hagyta el a torkát, arcát a kezébe temette. 
- Miért nem történt így, Gillian? Miért nem tartottad magad ehhez? - nyögte. Úgy érezte, csak most igazán, mintha a sziámi ikrétől választották volna el. Abban a pillanatban rájött, hogy Gillian nem azért adta fel, mert nem tudott túllépni bizonyos sérelmeken, nem, ennek csak kevés köze volt a döntéséhez. Erre az adott nap utolsó mondata is megerősítést adott: 
Azt mondják, Lizzie, hogy a remény örökös szenvedést szül. Épp ezért mondtam le róla.