Daisy kiment a teraszra, töltött magának egy pohár teát, és nekilátott a mai adagnak. Elfogta a rémület, mert úgy érezte, az ő része hamarosan véget ér, aztán az egésznek vége. Nincsen több kérdés, sem válasz, annyit tehet, hogy a válasz után egyszerűen elfogadja, hogy Gillian meghalt. Aztán eltemeti - az időponton még nem gondolkodtak, de már egy ideje érlelődött benne, hogyha az egész napló végére érnek. 
Nem hiszem, hogy mondhatnék mentségként valamit, anya. Nem hiszem, hogy mondhatnék bármit, amitől jobb lenne. Egyszerűen szeretném, ha megértenéd, a családi kör milyen szerepet töltött be a döntésemben, és nem azért, hogy bűntudatot érezzetek. Bár ezt nem tudom elkerülni, igaz? 
Valóban nem. 
Mint mondtam, soha nem voltunk tökéletesek. Voltak nagyobb összezörrenéseink, mosolyszüneteink, de nem ezek, amik igazán elkeserítettek, hanem a mélyebb dolgok, amik nektek talán nem is tűntek mélynek. Például az a sok veszekedés apával, amikor hiába szóltam rátok, megkaptam, hogy fogjam be a szám. Vagy az a sok félbeszakított mondat, ami azt jelezte, nem voltam elég fontos.
Most ne ellenkezz. Tudom, hogy sokszor apróságokkal voltatok elfoglalva, mondhatni nem láttátok a fától az erdőt. Emlékszel arra a szombat estére? Ti néhány rokonnal találkoztatok, míg én otthon néztem az egyik tehetségkutatót. Tudom, hogy apa is kíváncsi volt a jókra, és neked már eleve voltak kedvenceid az első adásból, úgyhogy jól memorizáltam az énekeseket, csakhogy megosszam veletek. Hazajöttetek, nekiálltam, és ti egyszerűen kimentetek a nappaliból - veszekedni. Veszekedtetek azon, hogy nem sült el olyan jól a vacsora, egymásra kentétek, mígnem odáig fajult, hogy már egymás családjait aláztátok. Akárhányszor rátok néztem ilyenkor, elhatároztam, hogy nem akarok esküvőt. Nem akartam annyira elrontani, mint ti. 
És láss csodát, nem is lett! Furcsa a sors. 
Összeszorította a szemeit. Nem Gillianre volt mérges, amiért közli vele ezeket a szavakat, hanem magára, hogy nem kapcsolt időben. A bűntudattól fájdalmasan összeugrott a mellkasa. 
De te választ szeretnél a kérdésedre, és őszintén remélem, hogy részedről megkaptad ebben a rövid leírásban. Elmondtam neked olyasmiket, amiket másnak soha, elmondtam, amik mindig nyomták a szívem, de amíg lehetőségem volt rá, nem mondtam el. Végső soron is, az én döntésem volt, hogy befejezem. De még nincs vége a sztorimnak! Mire a napló végére érnek a következő személyek, mindannyian megkapjátok a teljes választ. 
Sajnos kénytelen voltam olyan emberekről is rosszat írni, akik a legfontosabb szerepeket töltötték be az életemben, de az élet már csak ilyen, nem? Csalódunk. A különbség, hogy van, aki fel tudja dolgozni őket, és van, aki nem. Ha már ennyi mindent kibírtál, most eszedbe se jusson feladni. 
Legnagyobb meglepetésére Lizzie neve volt felírva a következő lapra. Mégis mi köze lehetett a legjobb barátnőjének az öngyilkosságához? Vagy csak búcsúzni akar tőle? Bárhogy is, Daisy másodpercekig csak meredt maga elé, hiszen véget értek a napok, azok a napok, míg még tehetett valamit Gillian-ért. Zsebéből hirtelen kiesett a nyugtatósüvege, azonnal felkapta, hogy bevegyen egyet, aztán a naplóra pillantott. Gillian ezt szeretné? És ő is szeretné bevenni azt a fél szemet, vagy csak megszokásból tette? 
- Elég volta gyengeségből - mondta határozottan, és messzire dobta. Miközben látta repülni, egy másodpercre megdobbant a szíve, hogy talán rossz ötlet, de aztán megrázta magát. Amióta elkezdte a naplót olvasni, úgy érezte, más lett; már attól erősebbnek érezte magát, hogy egyáltalán nem készült ki olvasás közben. 
- Lehet, hogy az én részem véget ért, de az övé még nem - suttogta. - Vele kell maradnom végig. 
- Anya? - Tucker szaladt ki. - Kérdezhetek valamit? 
- Persze, szívem - rámosolygott. 
- Lehetséges, hogy Gillian itt van? 
Libabőrös lett.
- Nem, szívem.. már nem lehet - Daisy hitt a szellemekben, de egy percre sem képzelte el, hogy Gillian megjelenik kísértet formájában. Nem szándékozta megijeszteni Tuckert, függetlenül attól, hogy bátor kis srác volt. 
- De szeretett minket, akkor még legalább egyszer meg kell néznie minket, nem? 
Szó nélkül magához ölelte a fiát, életének egyetlen gyümölcsét, és arra gondolt, milyen jó, hogy kidobta a bogyókat. 

Ebéd után elautózott Lizzie-ék házához, bár tudta, hogy a lány még nincs otthon, a lakásban meg szerette volna várni. Csak az apja volt otthon. 
- Á, helló, Daisy! Minden rendben? - fürkészte a nő arcát. 
- Mondhatjuk - sóhajtott. - A lányodat keresem. Illetve szeretném megvárni. 
- Ó, nyugodtan, gyere beljebb - látszólag meglepődött, de nem volt ellenére. A lakásuk egyszerű volt és rusztikus berendezésű, helyet foglalt a bőrbevonatú kanapén. Úgy szorongatta a táskáját az ölében, mintha bármikor eltűnhetne a naplóval együtt. - Kávét? Narancslevet? 
- Semmit, köszönöm. 
David felvette a strapált sportcipőjét, fejére húzta a kék baseballsapkát. 
- Lenyírom a füvet és rendbe szedem a bokrot, már két hónapja nem törődtem vele - megforgatta a szemeit. - Ha bármire szükséged van, szólj. 
Halvány mosolyt küldtek egymás felé, Daisy örült, hogy férfi lévén nem kérdezősködött. Minden másodperc egy órának tűnt, a fűnyíró valamelyest elnyomta zajongó gondolatait, végül Lizzie egy órával később megérkezett. Letolta balerinacipőjét, hátraugrott egyet, ahogy meglátta Daisyt a kanapén ülni. Az asszony azonnal felállt. 
- Helló, Mrs. Northman - Lizzie szerényen mosolygott; a tragikus nap óta nem találkoztak.
- Mondtam már, hogy Daisy. Egyébként amellett, hogy érdeklődnék afelől, hogy vagy, beszélnünk is kell valamiről. 
Lizzie gyomra kicsit összerándult, de jól esett, hogy látja Daisyt. Letette táskáját a cipős szekrény tetejére. 
- Megvagyok - mély levegőt vett. - Nem tudom, mit mondhatnék. Csak abban bízom, hogy te is valamennyire rendben vagy.
- Hát... - a sírás határán volt, de fékezte magát. - Túlzás, Lizzie. De még mindig itt vagyok, és ez a lényeg. 
- Miről szerettél volna beszélni? 
- Gillianről - azóta, hogy megtalálta a naplót, nem volt visszaút. A lány tekintete elkomorult. - Hátrahagyott valamit. Egy hete találtam meg, miután hazajöttünk Los Angelesből, és azóta mondhatni csak ezzel foglalkoztam. 
Lizzie leült, lábait törökülésbe fonva figyelt Daisyre. 
- Egy napló. Mindannyiunknak voltak kérdései, akik tudják, hogy Gillian valójában... - nem bírta kimondani - valójában maga választotta a halált, és ő nem is hagyott minket válasz nélkül. Azt hiszem, csak azok szerepelnek benne, akiknek valami köze van az egészhez. 
A fiatal lány nagyot nyelt, gyomra a bokájába zuhant. Lekapta a tekintetét Daisyről egy percre, aztán visszavándorolt a táskájára. Gillian hagyott egy naplót, utólag? Szembesíteni akart mindenkit a hibáival, köztük az anyját is, aki mindenkinél többet szenvedett az utóbbi időben? Lizzie vonásai megkeményedtek, és megrázta a fejét.
- Én nem akarok tudni róla, Daisy. Nagyon szeretném valójában megtudni, miért tette ezt, de nem tudok szemet hunyni afelett, hogy talán nagyobb fájdalmat okozott neked. Ehhez nem volt joga. 
- Nem okozott nekem fájdalmat - mondta halkan. - Eleinte nekem is így tűnt, de az igazság, hogy ő csak rávilágított dolgokra. És megadta az esélyt, hogyha mindent nem is tudok megváltoztatni, de a jelenbéli hozzáállásom igen, és választ kaphatok a lányom tetteinek kérdéseire. Lizzie, nem kötelezhetek rá, hogy elolvasd. Gillian azt írta, felőle el is égethetjük, de ha szeretted őt, tényleg szeretted, akkor ennyit meg kell tenned érte. Meg kell hallgatnod az utolsó szavait. 
A fenébe is, persze, hogy igaza volt! Beletúrt a hajába, elrendezte a frufruját és nagyot sóhajtott. Semmit sem akart jobban, mint kicsit valóban visszaidézni Gilliant, s erre a napló tökéletesen megfelelt. 
- Persze, hogy megteszem.
Daisy megkönnyebbült. 
- Minden nap csak egy fejezetet olvass el, és ha meglátod más nevét, át kell adnod a naplót. A borító alatt van egy térkép, amik segítségével jobban megértheted a történetet. Nekem legalábbis sikerült. 
Kis csend állt be, de nem kínosan. Daisy lassan elővette lánya utolsó cselekedeteinek egyikét, és átadta Lizzie-nek. A lány végignézett rajta, ám eddig még egyszer sem látta. Gillian nyilván gondoskodott róla, hogy minden meglepetés maradjon. 
Miután Daisy elment, Lizzie túlfűtötten lapozott oda az ő részéhez, kényszerítve magát, hogy ne olvasson bele bizonyos mondatokba. Tudta, hogyha elkezdi, nincs visszaút; az élete már amúgy is gyökeresen megváltozott, ez maximum csak segítette, hogy elfogadja a helyzetet. 
- Álljunk neki - mondta rekedt hangon, aztán a neve melletti oldalra siklott a tekintete. Mindössze egy szöveg szerepelt rajta középen:
Meg kell hoznunk a saját fényünk a sötétségbe.