Valahol mindig kíváncsi természetnek tartottam magam, és szerintem hazudik, aki az ellenkezőjét állítják. Nem, hülye pletykák soha nem érdekeltek, de hírek, újdonságok vagy ilyesmik mindig. Noha én soha nem pletykáltam senkiről, és nem is terjesztettem pletykákat... az emberek többségével ellentétben. 
Mély levegőt vett, és kinézett az ablakon. Odakint már elő-előtűntek a csillagok, csak arra várt, hogy az összeset láthassa. Akárhányszor láthatóvá váltak, kiment a teraszra, kiszúrta a legfényesebbet és a végtelenségig tanulmányozta. Gillian mindig is imádta a csillagokat.
A pletykák java része nem igaz. Mindig úgy voltam vele, hogy aki ilyeneket terjeszt vagy kitalál, az az irigység egy olyan szintjére jutott, ami már rosszindulatot szül. De minden pletyka kamu lenne? Minden pletyka csak a gyenge emberek menedéke? 
Hát, nem. 
Lizzie szíve hevesebben kezdett verni. Tudta, hogy Gillian körül jó néhány pletyka lebegett, olyanok is, amik problémákat szültek, de mind hazugság volt. Legalábbis eddig úgy tűnt.
C1 a térképen. 
A Sohót jelölte, azon belül is az ötödik sugárutat. Jól tudta, ki lakott itt: akárhányszor iskolai ellenőrzésnél bediktálták a címüket, szinte mindegyikükét megjegyezte. Ez Louisa környéke volt, a nyüzsgő belváros közepén laktak a szüleivel a második emeleten, óriási bérleti díj mellett, amit csak az apukája régészi állásának köszönhetően tudtak finanszírozni. De mi köze volt ennek az egésznek Louisához? Hiába esteledett be, Lizzie nem hagyhatta ki. Belebújt egy fekete farmerba, piros kapucnis pulóverbe és tornacipőbe, frufruját oldalra tűzte. Tudta, hogy sötétedéskor New York kicsit sem biztonságos, épp ezért aggódott afelől, hogy a kint tévéző szüleik engedni fogják. Furcsán néztek rá, miközben elvettek egy-egy popcornt. 
- Hová készülsz? - kérdezte az apja. Hirtelen nem is tudta, mit mondjon.
- Louisa és én tanulni fogunk - hazudta csípőből, amit talán nem kellett volna, mert a szülei nem hülyék. Úgy tett, mint aki a tévét bámulja. 
- Hiszen már nyolc óra. 
- Tudom, de most ért haza az edzéséről, és nagyon nem megy neki a matek. 
Ez jó indok volt: Louisa valóban sportgimnasztikázott, Lizzie pedig penge volt matekból. Szülei kétkedőn összenéztek. 
- Ilyenkor már akkor sem biztonságos, Liz. Elviszlek, rendben? - az apja szó nélkül felpattant, beletúrt a hajába és a kabáttartó felé indult. 
- Ne! - hárított, de aztán rájött, hogy mást úgy sem tehet, és végtére is, van megoldás. - Oké, de akkor tegyél ki egy utcával előbb, oké?
- Legyen.
Beszaladt a válltáskájáért, beledobta a naplót, ivott egy korty vizet a konyhában és intve az anyjának elindultak. A kocsiban töltött idő szinte végig csendben telt, a forgalomról beszélgettek, a város fényeiről és az időjárásról, hogy az áprilishoz hűen elég szeszélyes. Ő és az apja jó kapcsolatban voltak, de a legbelsőbb érzéseit nem osztotta meg vele.
- Egy óra múlva jövök, ha bármi van, hívj - puszit nyomott az arcára, és elhajtott. Az emberek ugyanúgy hömpölyögtek az utcán, mint nappal, Lizzie sietősen igyekezett a kijelölt cél felé. Embereket és veszekedőket került ki, már meg sem bámulta a túlságosan ledér vagy absztrakt öltözetű embereket - ez Brooklynban olyan természetes volt, mint az, hogy minden reggel felkel a nap. Átsietett a tengernyi emberrel együtt a zebrán, de még mielőtt többet tett volna, a jelzőlámpa mellé húzódott, hogy felmérje a terepet. A második emeleten nem égtek a lámpák, és Louisa sem volt a láthatáron, úgyhogy feltűnésmentesen besétált az édességbolt melletti lépcsőházba, ezzel elnyomva a kinti élet zaját. A hely letisztult volt és amerikai, a fehér postaládán mindenki neve tökéletes kézírással. A falnak nyomódott, aztán előszedte a naplót.
Louisa és én barátok voltunk már a kezdetektől, de ezt te is tudod. Ő minden kétséget kizáróan kedves, szép, laza és kicsit szétszórt, de ő pont ezzel a szétszórtsággal együtt szerethető. Pont azért volt jó vele lógni, mert őt teljesen hidegen hagyták a szóbeszédek, soha nem az alapján ítélt, hogy mi terjeng az iskolában. 
"Az iskola csak egy hely, ahol hülyék versengenek a népszerűségért", mondta egyszer. És ha hiszed, ha nem, Louisának nincs köze a halálomhoz. Soha nem bántott, nem szúrt hátba, semmi. 
Illetve de, volt egy pillanat, mikor megbántott. És az egy olyan pillanat volt, amit többé már nem lehetett visszacsinálni, ami örök nyomot hagyott bennem. De honnan tudhattam volna, hogy ez fog történni?
A kirándulás utolsó napján történt. A vonaton ültünk, és Louisa észrevette, hogy ramatyul vagyok, ezért felajánlotta, hogy átugorhatnék hozzájuk beszélgetni. 
Emlékezett, hiszen Gillian ezért mondta le a vásárlást.
Miért ne mondtam volna igent? Jól esett volna kicsit beszélni, mert elkövettem életem első kísérletét, és ettől egész nap csak néztem magam elé. Megrázott, tudod? Olyannyira, hogy legszívesebben az üvegbe vertem volna a fejem, mert nem hittem el, hogy ki mertem ülni a korlátra, és csak egy kézcsúszás választott el a biztos végtől. Abszurd volt és megijedtem. Nem is igazán a helyzettől, hanem magamtól. Szóval miután letettem a cuccaim és kicsit meséltem a szüleimnek, felmentem Louisáékhoz, aki elmesélte, hogy este ő is látta, amit én. Elmesélte, hogy Nora valóban egy undorító lány, általában csak arra vár, hogy ráröppenhessen a felszabadult húsra, és igyekezett megvigasztalni, kicsit ki is adtam az érzéseim, de nem akartam nagyon elmenni. Mint mondtam, ha még neked sem beszéltem a dologról, akkor tényleg komoly volt. 
Mint utólag kiderült, elterjedt egy pletyka arról az estéről, ami sok fiút izgalomba hozott, a lányokat elborzasztott, bár nem volt olyan nagy kiterjedése, mint a többinek, azért mégiscsak pletyka. Tudom, hogy te is hallottad már utólag, ezért megerősítem, hogy ez kivételesen igaz. Louisa megcsókolt aznap este, és én nem húzódtam el... legalábbis pár másodpercig. 
Lizzie gyomra összezsugorodott. Soha nem tudott volna ferdén nézni emiatt a barátnőjére, de ez váratlanul érintette. 
Hogy miért tettem? Nem vonzódtam soha a lányokhoz, de azt hiszem, a gyengeség tette, hogy nem húzódtam el azonnal. Jó volt, hogy valaki meghallgatott, valaki olyan, aki nem ismer annyira, hogy tudja minden rezdülésem, de azért megértett. Viszont ahogy észbe kaptam, hirtelen csalódottabbá váltam, mint amilyen előtte voltam. Olyan összezavarodottá váltam, hogy fogtam magam és elrohantam, egészen hazáig futottam azt hiszem, magam elől. Két nap alatt mintha megfordult volna velem a világ, és hirtelen nem tudtam, mik történtek. Le akartam ugrani, aztán megcsókolt egy lány, de nem ellenálltam. Azt éreztem, hogy nem csak a helyzetek nyomnak össze, de én magam is kezdek elfuserálódni. 
Lizzie szinte maga előtt látta, ahogy Gillian lerohan a lépcsőn, bevágja maga mögött az ajtót, Louisa pedig bűntudatosan nézi. Ha azok a falak beszélni tudnának, több dolgot mondanának el, mint bárki a világon. Ebben a lépcsőházban egészen biztos lejátszódtak már első csókok, szakítások, veszekedések, hahotázások, olyan érzések, amik egyszerűen itt ragadtak. Lizzie gondolataiban felötlött, hogy valójában egy hely sem csak egy hely, hiszen emberek mászkálnak ki s be az ajtón, érzéseket és élethelyzeteket magukkal hozva. 
Nem vártam a másnapot, mert találkoznom kellett vele, attól tartottam, hogy talán kirobban valami veszekedés, és kissé mérges is voltam, mert attól tartottam, az egész kapcsolatunk csak erre alapozódott. Louisa megállított a negyedik óra után, olyan bűntudatosan nézett rám, mint talán még soha senki.
- Csak erre ment ki a játék? - morogtam. Ő meg bizonygatta, hogy nem, szó sincs erről, ez csak egy ártatlan tévedés volt, de én nem hittem neki. Ebéd után elmondta, hogy már egy ideje tetszem neki, de soha nem ezért beszélgetett velem, nem ezért segített és hallgatott meg, mert el tudott vonatkoztatni az érzéseitől. Most az a kérdés, hogy nem-e lepődtem meg azon, hogy Louisa leszbikus? Nem, egy kicsit sem. Persze váratlanul ért, de engem ezek a dolgok soha nem érdekeltek, mert nem mérvadó. Aztán egész este azon gondolkodtam, hogy hogyan terjedt el ez a pletyka alig két nap alatt? Mert senki sem láthatott, abban a tömbben csak Louisáék laktak, és ha más látott is futni, nem tudhatta, miért. Aztán rájöttem, hogy a folyosói jelenetünk talán okot szolgáltatott annak, aki tudta Louisa titkát, és ő örömét lelte abban, hogy rengeteg embernek kikürtölte. Nem tudom, hogy Lucas megtudta-e, de akkor már nem is számított. Ő indította el ezt az utolsó lavinát, és más nem is számít. 
Illetve nem csak ő. Volt még valaki, aki közrejátszott, egy ember, aki az egyik legfontosabb volt az életemben. Egy ember, akit jobban szerettem magamnál, egy ember, akiben a végsőkig megbíztam. És ez az ember nem is a bizalmamat játszotta el, nem is szúrt hátba, egyszerűen... egyszerűen csak csalódást okozott. 
És ez az ember te vagy, Lizzie. 
Tudta, hogy el fog jönni ez a pillanat, hogy is kerülhette volna el? Mély levegőt vett, aztán kifújta, ezt legalább ötször elismételte, hogy ne vágjon rá a postaládákra. Csak meredten bámulta a napló utolsó mondatát. Ez az ember te vagy. Nem akart vele szembenézni, nem akarta elolvasni a kiváltó okokat, semmit a világon. Csak a szépre akart emlékezni, csak arra, ahogy... 
Ahogy mi? Arra, ahogy másokról mesél, amint csalódást okoztak neki? Bármennyire is fájt, egy ilyen mondat után már nem tudott volna nyugodtan aludni úgy, hogy nem olvassa el a következőket, és az is gerinctelen lett volna, ha nem néz szembe a valósággal. Voltak napok, mikor egyszerűen elbújt a gondjai vagy félelmei elől, de ennek holnap véget kellett vetnie. Az órájára pillantott, látta, hogy mindössze húsz perce maradt, míg megérkezik az apukája, s már elindult kifelé, mikor ismerős hang ütötte meg a fülét: 
- Lizzie, szia! Mit keresel itt? 
Földbe gyökerezett lábakkal fordult meg, egy ideig csak nézte a lány. Sötétvörös haja befonva, rövid szoknyát és hosszú ujjút viselt. Egészen közelről látni lehetett az orcáját beterítő szeplőket is, és a vizenyős barna szemeit, amiktől máris nem tűnt olyan porcelánosnak hófehér arca. Rövid műmosolyt erőltetett magára, bár Louisa nem tűnt kicsit sem haragosnak, sőt. 
- Ó, Lou, én csak... láttam valakit az utcán, akivel nem akartam találkozni, és behúzódtam ide. Az illető órákig képes feltartani - megforgatta a szemeit. Rémisztő volt, milyen gyorsan vált ügyes hazudozóvá. 
- Átérzem - legyintett. - Van egy lány az edzésről, aki folyamatosan traktál a gondjaival, ami persze nem baj, de nincs kedvem depizni. Hé, ha már itt vagy, eljöhetnél velem kicsit vásárolgatni. Veszek egy kis sütit a családnak, alig öt percre van gyalog a hely. 
Lizzie ismét lemondta volna a dolgot, de hirtelen értelmet nyert az anyja mondanivalója. Nem bújhatott ki, s noha most olvasott Louisa bűnéről, nem tudott rá haragudni - és tudta, hogy Gillian sem tenné. Az apja érkezéséig még volt idő, szóval felengedve eleresztett egy őszintébb mosolyt. 
- Jól van. 
Ismét kiléptek a városi forgalomba, felnéztek az égre, de a felhőkarcolók tömkelegének fénye láthatatlanná tette a csillagokat. 
- Ez a gond a belvárosban, hogy nem lehet látni egy darab csillagot - sóhajtotta Lizzie, miközben átsiettek a zebrán. Mellettük vámpírcuccba öltözött társaság vihogott világító fogakkal. 
- Ti hol is laktok? 
- Innen huszonöt percre kocsival, a teraszról látni a belvárost, de a környék egészen nyugis, mint a Született Feleségek-ben. Csak kevésbé olyan puccos. 
- Én nagyon szeretek itt lakni bent a sűrűben, bár olykor nem bánnék egy kis nyugit. Tényleg, mi a helyzet mostanság? Nem sokat beszélünk. 
Szerencsére már előttük magasodott a kivilágított, macaronos táblával ellátott, elegáns betűkkel írt édességbolt. 
- Hát... semmi. Sokat tanulok, tudod, az év vége. És veled? 
- Torna, tanulás, torna, tanulás. Semmi másból nem áll a napom. 
A Cookie nevű édességbolt belülről is olyan aranyos volt, mint kívülről: márványozott padló, jobb-és baloldalt tele mindenféle édességgel, a fából készült pult alatti üvegen keresztül látni lehetett három tortát és a kockára vágott sütiket, a jó kiállású eladólány mögött Mozart csokik és a csokikhoz passzoló alkoholos italok. Lizzie gyomra megkordult az édességre, vattacukor illata terjengett a levegőben. Rajtuk kívül még hárman voltak a boltban, az egyik kislány állhatatosan mutogatott az egyik puncsszeletre az üveg mögött, míg a szülei az italokat tanulmányozták. 
- Itt aztán el lehet veszni - mondta Lizzie. Louisa egy pillanatra elmosolyodott. 
- Mi mindig ide járunk. Ha valamelyik rokonodnak ajándék kell, ez a hely tökéletes választás. 
Csendben körülnéztek mindketten, Lizzie vett egy nagy táblás karamellás Hershey's-t, Louisa egy csokis sütőport emelt le az egyik polcról, majd mikor elmentek, a pulthoz sétáltak. A pult mögött álló lányt a kitűzője alapján Susie-nak hívták, bájos volt kontyba fogott platinaszőke hajával, mélyen ülő zöld szemeivel, keskeny szemöldökével és ovális arcformájával, leginkább egy ukrán modellre hasonlított. 
- Három csokis és két vaníliás linzert - mondta Louisa, s Lizzie ebben a pillanatban elkapta a pillantásuk: tisztán látszott, hogy ez nem amolyan kezdeti udvariasság, hanem annál sokkal több. A történtek tudatában Lizzie látta, hogy a két lány már jó ideje ismeri egymást, és az ismeretség nem csak baráti szinteken nyugszik. Lizzie fesztelenül figyelte őket, miközben fizetett. 
- Szép időnk van, nem? - mondta Susie. Hangja vékony és habos volt. - Kicsit hideg, de egész jó. Kemény tél volt. 
Elkapta a pillantásom, és egymásra mosolyogtak. Aztán ismét visszakanyarodott a két főszereplőhöz. 
- Igen, tökéletes idő egy sétához - mondta Louisa, majd egy túlzottan vidám köszönés után távoztak az üzletből. Lizzie megtorpant, Louisa csak a járda szélére érve vette észre, hogy nem mozdul. Melleit összefonta a keze alatt, az elhaladó emberek között is látta, ahogy összeráncolja a szemöldökét. 
- Minden eladóval ilyen mézesmázos vagy?
- Hogy? - Louisa láthatóan értetlenkedett, de hallható volt a hangjában a zavar is. 
- Ne akard bemagyarázni, hogy Susie és te csak a bolt falain belül beszélgettek. Mindenről tudok, Lou, Gillian elmondta. 
Azt hitte, ki fog borulni vagy valami, ehelyett kinyílt a szája, de azonnal be is csukta, a lámpafényben látta, hogy elvörösödött. Pár másodpercre csend támadt, Louisa rugózott a sarkán, mígnem Lizzie közelebb ért nem hozzá. 
- Akkor nyilván arról a márciusi estéről is tudsz, ugye? 
Némán bólintott. Kellemetlen lett volna a beszélgetés, de ez most más volt, még ha Louisa ezt nem is tudta. 
- Nem akartam, érted? - a füle mögé tűrt egy kiszabadult tincset. - Én csak... így alakult. Tudom, hogy aznap megbántottam és azt is, hogy utána már semmi sem volt ugyanolyan, de véletlen volt. Soha nem vezérelt csak úgy ilyen szándék. 
- Mindketten tudjuk, és hidd el, Gillian nem haragszik rád. 
Louisa szeme felcsillant; neki legalább annyira hiányzott a közös barátnőjük, mint neki. A különbség az volt, hogy neki szinte állandóan dolga volt, így le tudta kötni a gondolatait. 
- Ezt ő mondta? 
Lizzie szája szögletébe mosoly költözött. 
- Valami olyasmi. 
Hazafelé autózva arra gondolt, milyen bizsergető érzés kétértelműen elmagyarázni valamit, miközben te tudod az igazat.