A kirándulás után már semmi sem volt a régi. Össze voltam zavarodva, elfuseráltnak éreztem magam, és az esti tettemmel nem mertem rendesen elszámolni. Tudtam, hogy más velem egyidős is követett már el hülyeségeket, de ez valahogy nem tűnt annak. A lelkem legmélyén mintha egy visszaigazolás lenne, ami választ adott a kérdéseimre. 
Lizzie tudta, hogy ennél már csak keményebb sorok várnak rá. A Central Park északi részének elejében sétálgatott, hátát erősen sütötte a kora délutáni nap. 
Több, mint egy héttel később viszont hivatalosak lettünk egy bulira Nick-ék házába. A srác, akivel először csókolóztam, de ez most nem érdekes. Akiket meghívott, mind "kiváltságosnak" kellett, hogy érezzék magukat, hiszen a szuper gazdag Nick Warren meghívta őket egy óriási partira a magánházukba! 
Azt hiszem, Nick azért dobott, mert nem ájultam el az életvitelétől - és tőle. Na, nem mintha vesztettem volna ezzel valamit. 
Elkezdett lüktetni a halántéka, ahogy arra az estére gondolt. Zavaros volt és negatív, olyasmi, amit jobb lett volna minden emberemlékezetből kitörölni. Két durva iramban rollerozó kislány húzott el mellette. 
Először nem akartam elmenni, jó volt dagonyázni kicsit a szomorúságomban. Mégis, ami arra ösztönzött, hogy megtegyem, ez a mondata volt: ,,Szomorúnak tűnsz". Nahát, ennyire feltűnő lettem volna? Vagy csak Nick ismert annyira, hogy tudja? Bárhogy is, nem akartam, hogy szemet szúrjak valaki olyannak, akiről tudom, hogy kétes alak. Megbeszéltük, hogy este nyolckor találkozunk a házunknál, de ezt te is tudod. C2 a térképen. Ha jól tudom, már nem ott laknak, el akartak költözni április elején. 
Nick-ék régi házát jelölte, ahol minden buli tartva volt. Gillian halála után három nappal mentek el Kaliforniába, Nick azokban a napokban meglehetősen csendes és szűkszavú volt. Átvágott a fagyizó és vattacukrozó tömegen, aztán hevesen integetve fogott egy taxit. A sofőr rágyújtott a kocsiban, a lehúzott ablakon beáramló szél friss levegőt és kipufogószagot hozott magával. Szabad ujjaival a rövidnadrágjáról lelógó szálakat babrálta, fejét az üvegnek támasztotta. Nem nagyon gondolkozott az elmúlt napokon, vitték magukkal az események, akár a sodrás a hordalékot. Legszívesebben élete végéig olvasta volna Gillian szavait, s egészen megrázó volt belegondolni, hogy majd a válaszokkal a kezében el kell engednie. Halkan sóhajtott, és csak arra eszmélt fel, hogy megállnak az utcában. Mintha egy külön bejáratú luxusnegyedbe érkezett volna; itt minden ház kifogástalan volt, a domb tetején állva látni lehetett jó néhány felhőkarcolót. Gyerekek kacaja hallatszott, ahogy közeledett Nick-ék modern stílusú házához, aminek óriási fekete kapujára fel volt ragasztva az ELADÓ tábla. Nappal még soha nem járt erre, de furcsa volt, hogy nem az emberek és zene harsogása, hanem a teljes csend veszi körbe a házat. Pálmafák szegélyezték a Warren család egykori kastélyát, óriási üvegein keresztül látni lehetett a legfelső szint ürességét. Hogy ne legyen olyan feltűnő, leült az alig harminc méterre lévő fedett buszmegállóba, csak a harisnyája alsó részét világította meg a nap. 
A taxiban utazva nevettem szívből és jóízűen a kirándulás utáni este óta. Az valami gátat oldott fel bennem, adott egy kis fénysugarat, hogy ez mégiscsak egy hiba volt, nem az, aminek történnie kell. A buli is kecsegtető pillanatokat ígért, főleg, ahogy meghallottam a zenét és azt a nagyjából százötven embert, akik odabent csápoltak. Bár tudod, hogy az olyasfajta szélsőségeket, amiket Nick képviselt, már nem szerettem, de még ez is jobbnak tűnt, mint a szobámban gubbasztani. Főleg, hogy végre volt lehetőségem újra felvenni a kedvenc minim és a fehér magassarkúm, meg azt a sötétbarna indiánpántot, amit még te vettél nekem Spanyolországban.
Lizzie jobbra pillantott, s lelki szemeivel látta, amint kiteszi őket a taxi. Akkor közel sem volt ennyire nyugodt minden, mintha Nick valósággal megperzselte volna a környéket. 
Nem is tudom, meddig voltunk ott, a Jack Daniel's miatt kezdtem egy idő után kissé elveszíteni az időérzékem. El sem tudod képzelni, milyen jó volt az ital adta ellágyulást érezni a bensőmben, mintha minden problémám megszűnt volna. És akkor valóban arra gondoltam, hogy igen, még lennie kell reménynek! Már megéri, ha ilyen érzések tömkelege vár rám életem folyamán, hiszen még tizenhét sem vagyok. 
Azért azt a sok tévedést sajnáltam életem folyamán. 
Gyomra a bokájába zuhant. 
Eltűntél. Hogy hová, azt nem tudom, de nem számított, mert ahogy eddig, úgy most is egymásra találunk majd. Ott álltam a konyhában a zsúfolt pultnak támaszkodva, figyeltem, ahogy folyik az alkohol mindenfelé, számomra ismeretlen emberek csókolóznak marihuánafelhőben, lányok rohangálnak egy szál bugyiban, és rájöttem, hogy valójában undorodtam ettől a helytől. Ezektől az emberektől. Számomra ők... semmik voltak. Akkor ismét magányosnak éreztem magam, mintha beszorítottak volna egy hangszigetelt buborékba, ezért elhatároztam, hogy megkereslek és értesítelek, hogy én hazamegyek. 
Lizzie ugyanezt érezte, azért ment el. Bár csak egy percre tervezte, végül egy óra lett belőle. 
Nem kellett messzire mennem, egészen öt lépést haladtam, mikor megláttalak lefelé jönni a csigalépcsőről. A hajad kócos volt, a ruhád pántja szinte a könyöködnél, nem tűntél ki az emberek közé, csak számomra voltál olyan, mint aki világít. Mögötted egy srác haladt, nem engedte el a derekad, és én nem értettem. Csak nem az történt, amire gondolok? Ó, hát ezt még a vak is megállapította volna. Soha nem volt ellenemre, ha jól érzed magad, de olyanná váltál, akiket mi is elítéltünk. 
Már arra sem emlékezett, hogy hívták azt a fiút, csak annyi volt előtte, ahogy Gillian keményen elhajtja mögüle. 
Miután az a barom elslattyogott, tájékoztattalak, hogy hazamegyünk, igen, többesszámban, mert nem néztél ki jól, és hülye lettem volna egy ilyen helyen hagyni téged. Te tiltakoztál, aztán nem bírtam magammal, és megkérdeztem, mégis miért? Meséltél Alexről és és David-ről is, akikkel szintén nem volt több, mint egy éjszaka, de akkor még nem szóltam. Aznap este viszont nem értettem, hogy mi történt, esetleg van-e valami, amit ezzel akarsz palástolni, mert igazán elmondhattad volna nekem. Bár igaz, mint kiderült, én sem mondtam el dolgokat, szóval ez nem igazán jogos. De a következő mondatod, ami feltételezem, hogy türelmetlenségből fakadt, végzetes volt: ,,Azért, mert te képtelen voltál megtartani egy olyan fiút, mint Lucas, én még érezhetem jól magam." 
A lány torkában fojtogató gombóc keletkezett. Tisztán emlékezett a Gillian arcára kiülő megtörtségre és döbbenetre, ami akkor valamiért nem érintette meg, de most szívszorító volt. 
Vártam, hogy bocsánatot kérj. Ott álltam hosszú másodpercekig visszafojtva a bömbölésem, ám te mérgesebben néztél rám, mint mikor kimondtam azt a mondatot. És ne, ne fogd az alkoholra, mert nekem úgy tűnt, hogy egészen józan vagy. Nem tetted, farkasszemet néztünk egymással, aztán fogtam magam, és hazasiettem. Úgy éreztem magam, mint akit szíven döfnek egy lángoló bárddal, bár ez gyenge kifejezés az egész helyzetre. Nem játszottad el a bizalmam, egyszerűen... egyszerűen csak csalódást okoztál. 
Akkor minden teljesen más volt, mint most. A szülei válófélben voltak, az apja állását veszély fenyegette, és az otthoni veszekedésekből inkább a fiúkba menekült, akiktől kapott némi elismerést és örömöt is. Letörölt egy kósza könnycseppet az arcáról. 
Én nem mentem oda hozzád a suliban, mert te is tudod, mekkora büszkeségem volt - ahogy neked is. De azért reménykedtem, minden áldott nap, ahogy megláttalak, hogy tiszta fejjel majd odajössz, és megbeszélhetjük. Ehelyett csak elhúztunk egymás mellett, pillantásokat váltottunk, és kész. Napról-napra fokozatosan erősödött bennem az érzés, hogy öngyilkos leszek. Minden pillanatban közelebb kerültem ahhoz, hogy... lemondjak magamról. 
Már nem okozott neki kínokat, hogy kimondja ezeket a szavakat. Megnyugodott és elhatározta, hogy véget vet mindennek. 
Rásegített még valami a döntésemre, de azt másvalakivel fogom megosztani. Ettől függetlenül vártam, és oda is akartam menni hozzád, de Mrs. Asher megállított, te pedig szótlanul elhúztál, és a tervem kudarcba fulladt. Végleg bizonytalanná váltam, mégis, soha nem voltam még olyan stabil, mint akkor. Nem terveztem sok extrát arra az utolsó szerdai napra se, kivéve, hogy én tudtam, az lesz az utolsó. Felhúztam a lila csónaknyakú blúzom és a kedvenc kék csőfarmerem, lófarokba fogtam a hajam, kentem egy kis korrektort a szemem alá, hogy ne látszódjon az előző este, és bementem. A második órám francia volt, de tudtam, hogy te akkor spanyolon vagy, és hogy talán találkozni fogunk. 
Tisztán emlékezett: mindketten egyaránt siettek, de mivel talán egyikük sem tudott rendesen koncentrálni, egymásba ütköztek. 
- Bocsi - szinte egyszerre motyogták egymásra nézve, majd mindketten mentek tovább. Akkor látta utoljára Gillian világító kék szemeit, szőke haját, akkor érezte utoljára a jellegzetes parfümjének illatát, akkor látta utoljára karcsú alakját. Nem tudhatta - senki sem tudta. 
A kis ütközésünkkor beszélgettünk utoljára, Liz. Soha többé nem nevettünk együtt, nem beszélgettünk, nem öleltük meg egymást, az a ,,Bocs" volt az egyetlen, amit egymásnak mondtunk Nick estéje óta. 
Mégis, nem tudok haragudni rád. Persze van bennem megbántottság, de még mindig elönt a szeretet, ha eszembe jutsz, márpedig egy percre sem mentél ki onnan. Csak a szép van előttem, az a sok együtt töltött idő és az a sok helyzet, amin együtt keresztülmentünk, és a két lány,akik összebarátkoztak hét évesen azon az augusztusi napon a mászókán. Remélem, ezek az oldalak világossá tették előtted, hogy nem azért vetettem véget az életemnek, mert nem bírtam elviselni a fájdalmakat; persze ez is benne volt, de elfáradtam. Vannak, akik tovább bírják és vannak, akik nem - én a rosszabbak táborát erősítettem. 
Az én hibám. 
Ennyi volt. Nincs több betű, nincs több feladat, nincs több jelen idejű Gillian - a friss válaszokkal a markában robbant ki belőle a nyüszítő zokogás. Felhúzott lábát magához ölelve rázta a sírás, nem törődve azzal, hogy valaki meghallja vagy meglátja. A lelkiismeret-furdalás keveredett a hiányérzettel és ürességgel, a ténnyel, hogy nincs tovább, egyszerűen el kell fogadnia, ami történt. Sírás közben elveszítette az időérzékét, de a nap már kezdett lemenni, mire szaggatott levegővételek közepette igyekezett lenyugodni. Még azzal sem törődött, hogy megtörölje csuromvizes arcát, összeragadt szempillákkal vette kezébe ismét a naplót. Ahogy jobban tanulmányozta a sárgásfehér lapokat, meglátta legalul apró betűkkel a következőt: Köszönöm.