Lizzie szemei nagyon nehezen nyíltak ki szombat reggelre virradóan, a kint honoló szürke fény erősen világította meg a szobát. Az éjjeliszekrényen lévő telefonjáért nyúlt: az óra negyed tizenegyet mutatott. Lizzie valósággal kipattant az ágyból, lezuhanyzott, majd a komor időjárásra tekintettel felkapott egy vékonyabb latexnadrágot és egy U nyakú kék blúzt, haját hosszadalmasan fésülte, két napja ugyanis nem fordított rá szinte semmilyen figyelmet. Hevesen dobbanó szívvel nézett az íróasztalán heverő naplóra, egy megnevezhetetlen erőforrásnak köszönhetően állta csak meg, hogy ne sírja el magát. Talán ez az erőforrás a válaszokból származott, amiknek a birtokában volt - mégis, úgy érezte, mint aki lenyelt egy nagyobb falatot; még szorongatja a torkát, de szépen lassan emészt. Felkent egy kis szempillaspirált, belebújt fehér masnis balerinacipőjébe, majd a kezébe fogta a naplót. Úgy nézett rá, mint élete legnagyobb mérföldkövére. 
- Tovább kell lépnünk - súgta végigsimítva a borítón, és betette a fekete válltáskájába. Az elején azt hitte, nekiállni lesz legnehezebb, ám most biztos volt benne, hogy odaadni a soron következőnek az. 
Kisétált a konyhába, citromsárga falaikon lógott néhány virágokat ábrázoló kép, ezzel még otthonosabbá téve a kis helységet. A mikróban már ott várta a virslis tojása és egy pohár őszi lé, tálcával a kezében kiment az étkezőbe, ahol az anyukája csinált valamit nagy serényen a laptopján. Otthonról dolgozott; különböző kérdőíveket töltött ki, amik alapján rendszeresen elküldenek neki új termékeket, amiket két héten keresztül tesztelnie kell, majd a visszaküldés után részletes beszámolót írni róla. Pattie elmosolyodott, szemei alatt fáradt karikák húzódtak. Csak most vette észre, hogy egy nagy bögre kávé van a laptop mellett.
- Már reggel hét óta ébren vagyok - sóhajtott. - Rengeteg kérdőívet kell kitöltenem, még van tizenöt oldalam. 
- Mit fogsz tesztelni, egy lovat? 
- Nem, csak ha többet csinálok meg, több terméket is küldenek, és a több termék egyenlő több pénz! - úgy mosolygott, mint aki feltalálta a rák ellenszerét. - Te viszont nagyon későn keltél. 
Nem akarta elmondani, hogy az elmúlt két napban legszívesebben eltemette volna magát, hogy bucira sírta a szemét, hiába esett volna jól megosztani valakivel. Tudta, hogy csak kérdéseket szült volna, válaszokat viszont nem.
- Tegnap rákattantam egy sorozatra kora hajnalban, azt néztem - nem nézett fel a tányérjából. - És mostanában sokat tanulok. 
- Tudod, hogyha bármi nyom, nekem elmondhatod. Nem fogom továbbadni apádnak. 
Lizzie hálásan bólintott, és néma csendben kebelezte be reggelije tartalmát, majd lehúzta a nagy pohár őszi levet is, jólesően ízlelgette a barack aromáját. 
- El kell mennem a könyvtárba, hamarosan jövök - csókot nyomott Pattie feje búbjára, aztán a táskájával a vállán kiment a friss levegőre. Az idő nyomott volt és borongós, a fák levelei abszolút nem mozogtak, viharra volt kilátás. Biciklire pattant, hogy gyorsabban haladjon, közben próbálta tréningezni magát, hogy ne remegjen Lucas előtt a hangja. 
Tőlük húsz percnyire volt Williamsburg, egyszerű hipszter környék, ami tökéletesen kedvezett fotósoknak vagy művészeknek, akik ebben a témában keresgéltek; magasabban fekvő helyeken vagy erkélyekről tökéletes kilátás nyílt a felhőkarcolókra. A legtöbb ház maximum hatemeletes volt, a legtöbb tetoválószalont mintha csak a '60-as évekből szalajtották volna, az egész hasonlított egy kisvárosra, mintsem Brooklyn szeletére. Az egyik téglaszínű háztömb tárolójába akasztotta a biciklit, mélyet sóhajtott, majd felsietett a négysoros lépcsőn át a lépcsőházba. Lassan és megfontoltan lépkedett felfelé a harmadik emeletig, útközben találkozott egy negyvenes évei közepén járó nővel, aki egy túlméretezett kék kabátban, feszes farmerban és erős sminkben jött le, szőkés barna haja laza kontyban. 
- Kit keresel? - nem volt elutasító, inkább érdeklődő, hangja érdes. Hegyes vörös körmeivel a szájához emelte a cigarettáját, és meggyújtotta. Olyan nő lehetett, aki a mának élt. 
- Egy barátomhoz tartok, tudom az utat. 
A nő biccentett, majd Lizzie folytatta az útját. Pár másodpercig toporgott az egyes számmal ellátott faburkolatú ajtó előtt, az egyik lakásból kiszűrődött Oprah Winfrey nevetése. Végül kopogott, és alig négy másodpercen belül nyílt is az ajtó: Lucas anyukája volt, a derekán foltos fehér kötény, széles arca smink nélkül is bájosnak hatott sűrű barna szemöldökével és nagy kék szemeivel, erős állkapcsa és ajkainak formája Lucast idézte. Az asszony, akit Celiának hívtak, láthatóan meglepődött Lizzie jelenlétén, de gyengéd mosoly szökött az arcára. 
- Szia, Lizzie! Idejét sem tudom annak, mikor jártál nálunk. Gyere beljebb! 
A folyosó falai tört fehérek voltak, jobbra a kabát-és cipőtároló, balra a konyha és a kicsi étkező, egyenesen a közös fürdő, balra Lucas szobája, jobbra pedig a nappali, amiből nyilván Celiáék szobája nyílt. Nem sokszor járt itt, akkor is Gillian társaságában, de azért ismerte a járást. 
- Lucas itthon van? 
- Igen, épp zuhanyzik. Tölthetek valamit inni? 
- Egy pohár víznek örülnék, köszönöm - Lizzie helyet foglalt a háromszemélyes étkezőben, csak most érezte, mennyire remegtek a lábai egész úton. Látta, hogy Celia ellenőriz valamit a sütőben, majd kihozza neki a vizet. 
- Köszönöm - szinte a felét lehúzta egyszerre, egy csepp a fekete burkolatú asztalra került. 
- Hogy vagy mostanában? - a szemébe nézett, és Lizzie tudta, hogy a kérdés mire irányul. 
- Viszonylag jól - felelt, aztán eszébe jutott valami. - És Lucas? 
Celia mélyet sóhajtott, tekintete elfelhősödött. 
- Nem nagyon mutat ki érzelmeket, de borzasztóan megviseli. Én látom rajta. 
Lizzie szíve elfacsarodott. Félredobta a Nora-val kapcsolatos előítéleteit, mert ő sem volt teljesen hibátlan, és sajnálta Lucast. Ettől függetlenül oda kellett adnia neki a naplót, meg kellett bolygatnia az érzelmi állapotát, ami végső soron majd az ő javát fogja szolgálni. 
Pár percig elcsevegtek átlagos dolgokról - Celia nyilván tudta, hogy a téma erőltetése csak rosszabb -, mikor hirtelen Lucas hangja csapta meg a hangját. 
- Anya, hová tetted a... - hirtelen elhallgatott, ahogy meglátta Lizzie-t,a lány épp véletlenül elkapta, ahogy Lucas lefelé húzza fehér V nyakú pólóját izmos felsőtestén, szinte fülig pirult. Farmert viselt, de még mezítláb volt, úgy nézett ki, mint aki készül valahová. - Helló, Lizzie. 
- Beszélhetnénk? - felállt. - A szobádban. Iskolai feladat. 
Lucas végigszántott sötétszőke rövid haján, és bólintott. 
- Persze - a fiú mögött haladt, szinte fojtogatóvá vált a csend, ahogy bezáródott mögötte az ajtó. Lucas szobája egyszerű volt világoskék falaival és beágyazatlan méregzöld franciaágyával, szekrénye mellett volt az íróasztala, amin egy laptop és könyvek sorakoztak. Az íróasztal fölött néhány rajz, az egész szobában vonzó aftershave illat honolt. A fiú intett, hogy üljenek le, Lizzie helyet foglalt a barna fotelban, Lucas az ágy szélén, könyökét a lábára támasztva előre hajolt. Őrjítően kék szemei voltak. 
- Hogy vagy? - kérdezte Lucas. 
- Én... megvagyok. És te? 
- Nem tudom, mit mondhatnék - keserűen felnevetett, egy pillanatra félrenézett. - Miért jöttél? 
- Gillian miatt - szinte fájdalmas volt látni, ahogy Lucas megdermed és elkomorul egyszerre. - Van valami tőle, amit át kell adnom. 
Kiszedte a naplót, és a kezébe adta. A srác nem győzte tanulmányozni, megfordította, de nem nyitotta ki. Lizzie elmondott neki mindent, azt is, hogy Daisytől kapta, s beszéd közben úgy érezte, még erősebbé válik, elszántabbá. Lucas megütközve nézett hogy a lányra, hol a naplóra, de leginkább az utóbbira. Pár másodperc csend állt be, mielőtt Lucas kinyitotta a száját: 
- Azt mondod, hogy ebben benne vannak az előzmények? 
- Igen - nagy levegőt vett. - Én először nemet akartam mondani, de rájöttem, hogy tartozom neki ennyivel. 
Lucas végigsimított az arcán, látszólag nem tudta, mit is mondjon. Mindketten felálltak. 
- Neked könnyebb lett? 
- Határozottan - biztatóan nézett a szemeibe. - És sok mindent meg is értettem, amik eddig bonyolultak voltak. 
Ha kérdésed van, tudod, hol találsz - kezét a vállára tette, majd egy utolsó pillantást vetve Lucasra kiment a szobájából. 
- Viszlát, Mrs. Olivier! - köszönt hangosan, majd lesétált az utcára. Odakint elkezdett cseperegni az eső, de nem érdekelte. Csak lassan tekert, miközben a hideg cseppek libabőrössé tették a bőrét, s az érzései egészen felkavarodtak.