- Lizzie, kijönnél egy percre? 
Az anyja hangja váratlanul érte, már épp elkezdte volna olvasni a naplót, de így nem tette. Nagyot sóhajtva kisietett a boltíves nappaliba, Pattie csípőre tett kézzel állt egy kék flanelingben és halásznadrágban, fekete haja erős copfban. 
- Arra gondoltam, hogy szortíroznunk kéne, és ami felesleges, eladhatnánk a neten. Sok embert ismerek, akiknek szüksége lenne néhány holmira eladható áron, felesleges, hogy nálunk porosodjon. 
- Rendben - biccentett. Látta, hogy az anyja fürkészi az arcát. 
- Minden rendben? Mostanában olyan... elvarázsoltnak tűnsz. Tudom, hogy Gillian halála nagyon megvisel, hidd el, nekünk is nehéz volt. 
Lizzie nyelt egyet. Még csak az hiányzott, hogy valakinek furcsa legyen valami! 
- Csak ez a baj, anya. Nincs más. 
Pattie mély levegőt vett, gyengéden nézett a lányára. 
- Nem akarom, hogy ez hosszútávon ártson neked. Arra gondoltunk, hogy a hétvégén elmegyünk Fredékhez New Jerseybe grillezni, és ott is alszunk. Kicsit kiszakadnál a környezetedből. 
Másra sem vágyott, csak feküdni az ágyán, de ezt nem mondhatta meg, így is a jobb formáját kellett hoznia az élet minden területén. Nem akarta bevallani határozott anyjának, hogy sokkal nehezebben lép túl dolgokon, mint mások, bár ez úgy tűnt, egyre nyilvánvalóbb. 
- Oké - műmosolyt öltött magára. - Az jó lesz. 
Pattie visszamosolygott, megsimogatta a felkarját, majd a lomosnak kialakított szobába mentek, ami színig volt tömve szatyrokkal, két bőrönddel és dobozokkal. A redőny le volt húzva, a levegő kissé áporodott és papírszagú volt, Pattie azonnal megnyitotta az ablakot, ahogy beértek. 
- Te jó ég - szólta el magát Lizzie, arra gondolva, hogy milyen sok időt kell idebenn eltöltenie ennyi kacat között, közben pedig beszélgetni. Nem akart beszélgetni az érzéseiről. 
- Na, épp ezért van itt az ideje lomtalanítani. Gyere, szedjük le ezt a dobozt. 
A jobbra lévő legfelsőre mutatott, leemelték és belenéztek. Robert nagybácsi által hozott portugál felsők voltak benne, ezeket egyikük sem szándékozott kidobni. Két másik dobozt ki sem vettek, mert hálaadási és karácsonyi díszek voltak bennük, a sarokban a műfenyő álldogált arra várva, hogy eljöjjön a december. Kivettek néhány ősrégi lepedőt és három lámpaburát, aztán a ruhákra került a sor. Lizzie aprón elmosolyodott, mikor meglátta a negyedikes ruháit, amik valószínűleg már csak az alkarjáig mennének fel. 
- Ezek jók lesznek a te gyerekeidnek. 
- Nem, anya, felesleges megtartani őket - rázta a fejét. - Vannak gyerekek, akiknek most nagyobb szükségük van rá. 
Pattie biccentett, aztán kiszedték a kis pillangós kabátot, rózsaszín hosszú ujjút és kordbársony nadrágokat, köztük volt néhány hét-nyolc éves ruhadarab is, amiket még a szüleik hordtak. Pattie fintorogva felnevetett, miközben felemelte a fehér, besárgult nyakú garbót. 
- Hogy voltam ezt képes hordani? Emlékszem, mindig trapéznadrágot és körömcipőt húztam hozzá. Rémes! 
Eztán jött néhány összefirkált, használhatatlan füzet, amik szintén a kukában landoltak, végül a videojátékokra került a sor, amik tele voltak katonás játékokkal, verekedősekkel, stratégiaiakkal és volt benne néhány Sims is. Még a második része, amit a most már nem tudott lefuttatni. 
- Az én játékaim közül egy sem kell, és még a netre sem kell felraknunk, mert Tucker például imádná őket - mondta Lizzie, miközben leporolta és elrendezgette a játékokat. Nosztalgikus érzések kerítették hatalmukba. 
- Apádéhoz nem nyúlok hozzá, megölne - maga elé tartotta az egyik kezét, és már bezárta volna a dobozt, mikor észrevett egy fehér kis pendrive-ot. 
- Várj! - odatartotta a kezét, és kiemelte. Jól tudta, hogy ez az ő laptopjához tartozik, de mégis ki volt, aki bedobta ide? Összehúzott szemöldökkel nézett az anyjára, akin látszott, hogy elpirult. 
- Nem használtad, és állandóan eltűnt. Gondoltam jobb, ha nincs vele gond, és inkább itt van. 
- Ezen rajta vannak Gilliannel kapcsolatos dolgok is. 
- Lizzie, csak nem akarom, hogy belebetegedj ebbe az egészbe. 
Felállt, tekintete elkomorult. 
- Nincs jogod eldönteni helyettem, hogy és meddig gyászolok - ezzel fogta magát, és válaszra sem várva elindult a szobája felé. A kulcsot az ágyára dobta, és a kezébe fogva a naplót eldőlt az ágyon. Az anyja nyilván csak jót akart, de megbántottságot érzett; egy élet sem volt elég arra, hogy kiheverje a történteket, nemhogy egy hónap. A pendrive tartalmazott két filmet és videókat, olyan videókat, amiken Gillian is szerepelt. Hirtelen felvillanyozódott, hogy megint láthatja mozogni és hallhatja a hangját, ezért gyorsan felült, a laptopja elé vágta magát, és bekapcsolta. Izgatottan dobolva várta, hogy betöltsön, majd bedugta a csatlakoztatóba. Legalább nyolc videó várt arra, hogy megnézzék, alulról felfelé kezdte el megnézni őket. Kettő csak egy nyaralás alkalmával készült, de a harmadikra már jól emlékezett: az idén márciusban készült, méghozzá a kirándulás előtti napon. Lizzie fehér kapucnis pulcsit viselt és fehér melegítőt, haja lófarokban, Gillian pedig feketét, az ő haja szintén összefogva. Lizzie-ék háza előtt készült a videó, az idő nyirkos volt, de nem elviselhetetlen. A nap megbújt a ház mögött, egy csíkban élesen világította meg a kocsijukat. 
- Három, kettő, egy... gyerünk! - ez Louisa hangja volt. Elindult a lassú zene, egy Lana Del Rey egyveleg, mindketten lassan és összevissza táncoltak, Gillianből kirobbant a nevetés, ahogy olyan kecsességgel emelkedett fel, akár a balettosok. Csilingelő nevetése volt. Lizzie is nevetett, miközben megkerülte Gillian-t, olyan szívből jövő nevetés volt ez, amit még látni is újdonság volt. 
- Te könnyen beszélsz, neked még a bénázás is jól áll - mondta Lizzie. 
- Ugyan, ugyan! Lou, mikor jön már a gyorsabb rész? 
- Most! 
Jöttek a csípőriszálások és a cigánykerék, néhány akrobatikus lábemelés, de Gillian annyira nevetett, hogy leült a fűbe. Egy másodpercre a kamerába nézett, aztán a fejét a felhúzott térdébe temette, rázkódott a háta. 
- Feladta! Louisa, írd fel, hogy feladta! - Lizzie arca kipirosodott a hidegtől és a mozgástól, alig bírta letörölni a vigyort az arcáról. Gillian megadóan felemelte a kezét. 
- Ennyi, kész! A verseny győztese Lizzie More, aki kibírta, hogy ne dőljön el a fűben. 
- Győztem, győztem! - úgy ugrált a fűben, mint a bokszoló. Lizzie-nek nevetnie kellett. Gillian felállt, miközben újra összefogta a lófarkát, közelebb jött. 
- Milyen érzés életedben először győzni? - kérdezte Gillian kajánul vigyorogva, Louisa nevetése hangosabban hallatszott, mint az övéké. Lizzie játékosan belebokszolt a karjába.
- Hölgyeim, nyugodjanak le! Álljanak egymás mellé, és nyilatkozzanak a helyzetről! 
Közelebb állva egyenesen a kamerába bámultak. 
- Lizzie More vagyok, az örök győztes. 
- Én pedig Gillian Northman, az örök vesztes.
- És én Louisa Dawn, aki felvette az egész szarságot. 
Maga felé fordította a kamerát, pár lépés hallatszott, és már ők is ott voltak a fekete hajú lány mellett. Mosolyogva integettek, aztán a felvételnek vége szakadt. Egy percig csak figyelte a fekete képernyőt, az újrajátszást jelző gombot, de gondolatban visszarepült arra a késő délutánra, mikor a felvételt készítették. 
- Az örök vesztes - suttogta. - Ebből a csatából győztesként is kijöhettél volna. 
Kihúzta a pendrive-ot, feltette a polca tetejére, kikapcsolta a laptopját, és kiment. A lomos felé vette az irányt, az anyukája még mindig ott guggolt, hajából kibomlott néhány szál, a szemét-és eladásra szánt két oszlop jóval nagyobb méreteket öltött. Pattie kissé bűnbánóan felnézett, aztán visszatért a dolgához. 
- Még mindig csak itt tartasz? - Lizzie nekidőlt az ajtófélfának, kezeit összefonta a melle alatt. 
- Tudod, hogy alapos vagyok.
- Megjöttem! - az apja hasított bele a ház csendjébe, hallotta, amint leveszi a cipőjét és elindul a szobák felé. Nyomott egy puszit Lizzie arcára, homlokát ráncolva lesett be az ajtón. 
- Mit csináltok? 
- Szortírozunk - felelt gyorsan Lizzie, és besietett. Leguggolva az anyjára mosolygott. - És jót teszünk.